A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2018. június 5., kedd

Ki az /r/égibb?



A kesergő angyal:

Valami lágy szikra jár át tetőtől talpig,
tüzéből izzó zene sejtközelbe hallik,
glóriámig ér a lét kottája – borsódzó,
de már nem csipkedi bőröm, alig andalít.

Kiveszett a szín, az álom mind, a csillagraj
nem vált szóródva pirkadattá, és a hajnal
sem hordoz többé ígéretest illatozó jövőt.
Mit is kezdjen a világ a világtalannal?

Mit ér már ez a zsongatóan lombszerű élet,
ha gyermeke minden ősi gyökeret kitépett?
Szükségszerű a felélés bármely élő bolygón.
…még vagy már nem találják lakói a mértéket?…


A derűlátó ördög:

Lám, kinek hő hivatása a jó?
Ó, angyalom, ne hagyd, hogy a Hajó,
minek kapitánya is lehetnél,
ússzon nélküled rossz habon – hahó!

Benned van a Csoda alakító ereje,
játszi alkímia fegyvered, szellemekbe
hinthetnéd azt, mi átpördíti a romlottat,
hangulatod felelősség – élj hát vele!

Nézd, mily sokan vannak e világon még, úgy van,
kik meg akarnak találni téged magukban.
Vagy talán én vegyem át helyed? Tréfás volna.
Ne feledd: ahol boldogság a tét, ott súly van.



A Szépség kimentői


Égmocsárba fullad már a kékség.
Lila alkonnyá bomlik hűlő teste.
Majd estté múlik, hogy ne is nézzék
tovább e halált a sürgők epedve – 
Nem is látják, miként fortyog és foszlik
pépes húsa a fénynek. Egy pillanat,
s ellátunk az ezüst koponya-holdig.
Mennyek csontja nem más, mint egy-egy csillag.

...csak a mi csónakunk képes az árnyat
kimenteni egy sóvárgó, fehér lapra,
mi töltjük foggal a tátogó szájat,
hogy harapja a légkört, mi tisztul s tarka;
Bizony, mi mindig tisztítunk, színezünk és hámozunk
ki felleget a merő füst atmoszférából.
És mi élesítő sugárral kimentjük a lesunyt
szemekből a Látást, nincs többé ott éjfátyol.

Mi végül ki is nyerjük az enyészőből a kincset,
és vérzivatarból kihalljuk a csobogás dalát.
A sírógörcsöt kioldjuk, szétöntve a könnyvizet,
hogy könnyen tudjunk úszni majd valamikor odaát.
Láttatunk, árnyalunk, szolgálunk a Szépnek,
verssoraink talán egyszer túlélnek minket.
Hiányhabokban kalimpáló szegények
vagyunk tán néha, kiket minden Nagy leintett;

Választalan szavunk – messzi földekre hangzó betűnk.
Nyurga vigasz a bennünk végtelenedő élmény.
De mi vagyunk azok, kiknek olyan érték is feltűnt,
mi nem is létezhet, mi majd később lesz metsző tény.
Csúf a bánat? Velejéig csöppet sem. Mélyen gyönyörű – 
titkon egy fedél alatt minden tárgy, és a jelenségek…
Fájhat, simíthat, de minden először az Élethez hű.
Ez nem költészet, a gyökerek valóban egybeérnek.


Az utolsó oldal


Az összetépett lapdarabokból egyszer csak kibomlott a forrni vágyás sóhaja. Ott hevert a valaha még egész papír a földön, még arra sem találták méltónak, hogy a kukafióka éhes száját etessék velük… vele. Megszűnt egyként létezni, megsokszorozódott, mégis, minden része azonos volt önmagával. Több mint húsz darabban hevert Ő a földön, aprólékai közt volt semleges, derűs és szomorú árnyalatú egyaránt. Egyenes arányú elosztás és aranymetszet persze csak a mesében létezik, de az egyik olyan túlsúlyban volt benne, hogy törvényszerű bomlás lett a vége. És az új történet kapuja is egyúttal…

Nem meglepő módon ő szaggatta szét saját magát. Rásegített persze erre a szétszórtságra a mellkasára nehezedő roppant felhő is, aminek falán hiába dörömbölt, nem törte át a boldogság egyre vastagodó anyagát. Mindez azonban fel nem ismerése volt annak, ami a feloldódás és elvegyülés, az áramlás és sodródás, a képlékenység és befolyásolhatóság között különbséget képez. 
A többi csak fájdalmas dagonyázás a kifogások belében.

Az öníró legterjedelmesebb dokumentum, a Nagy Könyv része volt Ő valaha. 
Kivált belőle, mert mindig mások írtak rá. Voltak kicsinyes oldalak, kik visszahúzódó, lesütött tekintetet váltottak ki belőle. Voltak biztató oldalak, de azok sem erősítették, mert akkor szétfolyt a túl sok kapaszkodástól. Volt, aki lenyúlt érte, volt, aki felágaskodott, hogy segítsen. Volt, aki sziporkázónak látta, volt aki kizárólag szorongónak.
Voltak ráripakodó oldalak, voltak nem illeszkedő oldalak. Volt rá és a többi oldalra fittyet sem hányó oldal; volt oldal, mely létezéséről sem tudott, mégis valahol őt kereste. 
Ő volt a mindenkori utolsó oldal. A Nagy Könyv, bár mindig gyarapszik, van egy része, amit meglehet, sorsnak hívnak, de még az is lehet, hogy szükség van mindig a közbeékelésre, hogy az utolsó oldal értelmet kapjon. Én ezt nem tudhatom, mert csak ember vagyok, aki végignézte, miként akar újra összeállni, visszafáradni a helyére, írni magát, mégis pont lenni a leghatalmasabb Mondat végén.
Mindemellett megőrizni a különbségtudatot azon jelenségek között, melyek valóban eltérnek egymástól, és jótékony szétválasztottságban élik betűkkel koronázott mindennapjaikat.

Hogyan is forrt össze? Először is, nem dörömbölt egyik része sem többet a felhők boldognak gondolt kapuján. Túl hamar bezárul az ahhoz, hogy a kelleténél többet gyötörje ez a keserédes örökkévalóság.

Rájött: a mértékletesség nagyobb kincs, mint valaha vélte. Így hát, amikor a dermedtség erejét leküzdve feltápászkodott, megdöbbenten vette észre: az összes többi darab vele mozog! Mind a halványabb, mind a borúsabb, mind a zavaros színűek járkálni kezdtek a földön. 

Azt hiszem, csak én láttam. Nem avatkoztam bele: tudtam, most ő jön.
Félénken bemutatkoztak a lapdarabkák egymásnak, egyik-másik suttogott is az oldal alján hallgató szamárfülbe, mire az harsányan felnevetett. Összekeveredtek a színek, és az volt a legszebb az egészben, hogy teljesen észrevétlenül, könnyedén, gördülékeny hajlékonysággal, miként az meg van (vagy meg volt) írva.
Eggyé váltak úgy, hogy nem is sejtették. Mert megbarátkoztak egymással. 
Mert egy kéz körülöttük mindig volt, csak nem vették észre, hogy az a saját kezük.
Mert a tudatosság a szétcincált papíridegek mögött olyan, mint az ördög: sosem alszik. 
Így pihent meg a pár napja még földön miszlikben heverő oldal, hogy átölelje óvatosan saját démonait. És tegye azt, mire rendeltetett: pontot a mondat végére, és erőt az Írók kezébe, hogy legyen bátorságuk leszúrni szelíden a pont mélyére. 
Sejtésem szerint ezért is van rá mód, hogy megnyíljon a Lehetőségek hol boldog, hol boldogtalan, de mindig új fejezete.




A végén felemel


Mielőtt eltűnnénk végleg,
a némaságba kiáltsuk nevünk himnuszát,
a viharba azt, hogy még nem haltunk meg, 
milyen komikus is az, hogy „odaát”…
Mi még újfent lent vagyunk, 
ujjongjunk a Végtelen sírköve felett,
véges szerepünk ünnepeljük
egy érezhetetlenül mély dallammal, 
hulláma söpörjön rajtunk végig, 
mielőtt még elsodorja 
azt a fehér korongot
a csillagoknak sírt ásó hajnal;

éljük át a majdnem-halál 
olykor keserves kalandját,
a hálóvékony határokon billegés
zsibbasztó gyönyörét, 
essünk le, és higgyük egy pillanatra, 
velünk úgysem történhet meg a Semmi.

Üres pohár a szó: öröklét,
nem is lesz tartalma, 
ha nem tanuljuk meg értékelni 
a pillangó egyetlen pillanatát,
szünetekben rejtőző létesülést,
mikor a sors a tettünkbe vág,
villanó kincsek elkapását,
és örökségét a nem-hiábavaló 
egyetlen bizonyítékának:
hogy volt bennünk szerethető,
hogy égett bennünk a hála,
hogy látták ezt emberek és árnyak,
és boldogan borítja be szemhéjunkat 
majd a horizont mennydörgő fátyla, 
mely vihar egyúttal csendes is lesz, 
áhítat-halk, méla csordogálás,
a végén úgyis felemel –

Mielőtt eltűnnénk végleg,
minden életjelenet éles legyen,
valahol mégis elmondhatatlanul átérzett,
elmosódott csodák képkockáin vándorol,
ki igazán lát.

Miután eltűnünk innen,
arcunkat tükrözze rá a túlvilág
minden egyes emlékezéssel
a földön hagyottak könnyeire,
nőjünk bele lassan
a mégiscsak szép végtelenbe.

És – ahogy lenni szokott – 
mikor már megszoknánk 
az örökkévalóságot,
a kihajnalodó tér új lehetőségként
tömör alakba ránt össze
minden testetlen álmot,
körvonalazódik a lehetőségünk,
szívet is kapunk majd,
egy élet lesz rá ismét, hogy megtanuljunk 
féktelenségének mértéket ajándékozni.
A homlokmögöttivel az Ő útja
gyakorta szétválik,
de sosem annyira, hogy később ne tudjuk 
a földön hagyottak bánatát szárítani
egykori lényünk
felívelő melegével.

Tudjunk élni, tudjunk halni,
miképp és mikor azokat kell,
a végén a Semmi
mindent úgyis
magához emel




2018. május 26., szombat

Örökké azonos



Mikor a felhő már nem is tudná tagadni,
hogy belőle mindjárt a földi lét fakad ki:
a leszülető eső első pillanata.

Az a szem, mi kisírja a vakságot,
kristályos valóságot csak az látott,
szárad a bánat, suhan utolsó illata.

Túl elragadó, de nem sodor soha orkánba
a világ, mi önmagának színe és fonákja:
tetszőleges okozat-ok.

Egyszerre erőteljes és megfoghatatlan,
karjaid közt az élet, akárhol is maradtam.
Én örökké otthon vagyok.


2018. május 1., kedd

Kifejlés


Ahová nagyon nem futnak idegek,
oda fut minden nagyravágyás, 
sürög a forgandó, egyedül 
a szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja már, nem egészen idevaló, 
hiszen Ő minden csinnadattráról lekésik,
de ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre a vakuvillanás vak marad.

Mert az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad bele barátja: a szürke hold,
néha Ő maga is szürkének tűnő,
pedig közelebbről nézve bizony
az ezüst észrevétlen értékével
halmoz hangulatot, hatást, 
szikrázást, belül ringató árapályt,

de ők nem látják,
nem fullasztja őket a visszaható sár, 
ide-oda cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen seszavaik mérgezett nyila
– mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe semmisül mind. 

És kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak hiába-teljességek,
hiába-hiányok, egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.

Erekbe hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán az álmodó osztályrésze
a gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
– a hajnalt inkább az Ő 
tátongó szemében keresd.


Versidőn


A Vers úgy képes becsomagolni a nyers mondanivalót, hogy a valóság tapasztalatainál jóval húsba vájóbb lesz a végeredmény. A Vers beburkolt nyelve által fed fel. 
A felszínen kimondható mögött rejtekezik, hogy titokzatossága annál nagyobb erővel törjön fel a belső világunkban. Minden egyes sora lényegfeltárásra törekszik. Tömörít, hogy aztán tomboltassa az egy szóban rejlő megannyi lehetőséget. 
Nem körülírás: középpontba merülés.
Nem csak merülés: a legkomolyabb játék, kaland ég és föld között. 
Nem öncélú repkedés: invitálás az együttszárnyalásra.
Nem csak a mi rezgésünk a belélegzettbe: a levegő idegszálainak visszaáramlása belénk.

A Verset azok írják, akik bármelyik jelenpillanatot képesek csendjükbe fényképezni. Akik felismerik a valódi nagyság mögötti esendőséget, és fordítva. Akik az örökkévalóságba helyezik az aprót, összefüggéseket lázítanak egymásnak, majd kibékítik őket. Képlékeny ködökön átsugárzó tűzcsóvák. Éltető arcai ők a törött tükördaraboknak, melyekben a mozdulatok, szemlesütések, felpillantások, félrenézések, töredékes sejtések néznek vissza az emberekre. A késztetés, hogy a párás ablakot letöröljük, de késztetés arra is, hogy gyönyörködjük ezüst homályát. Élő lelkiismeretek ők. Nagy ívű, göröngyös utat bejáró, mégis állandó szellemük jelenléte. Szavuk motoszkál , kapirgál, meglep, elsodor, sugall, kiáltozik, de leginkább élményt ad.

A Verset azok olvassák, akik intenzívebben szeretnének érzékelni, ezreket élni az egyetlenben. Nem mindig kifizetődő persze, de ők vállalják, hogy rétegesebben szemlélnek, éreznek: így élni pedig nem könnyű.
Ők mérlegeltek, és rájöttek: nem kimaradás és nem lemondás az életről az, ha feltöltődésük nem a villogó kavalkádban szerzik. Nem feltétlen visszahúzódók, de ha szólnak, az nem lehet légből kapott, összetákolt hangjegyek rázkódása, inkább tánc a szavak által kifejezett szavak mögöttivel. 

A Vers nemcsak írattatik vagy olvastatik, hanem életformát is nyújt. Mindent átsző, és ha figyel az ember, rájön: ő is lehet versszerű.

A Vers sok minden lehet önmagán kívül, csak egyvalami: hamis nem.

Törekedjünk arra, hogy sok verset megélt énünk nagybetűs Verssé válhasson. Ha nem is minden percben, minden helyzetben, de legalább akkor, amikor csak lehet. Így szebb lesz, így élhetőbb lesz. Így életesemények helyett életélmények lesznek. 

Így Vers lesz.