A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2018. november 13., kedd

Apevák zuhataga I.

Még
a menny
teste is
magányos hús
érintés nélkül.
 *
Súly
hullott
párnámra.
Álmaimat
fejem zúzta szét.
*
Ott
félszeg
hajlongás;
itt belelök
a láthatóba.
*
Nincs
többé
kifogás.
…Faragd tovább
álmok anyagát.
 *
Hős
völgyön
olvad el,
könnyeket rejt
a jéghegy csúcsa.
 *
Csont
Ő, bús
koponya.
Felidézve
szikrázó Ember.
*
Van,
lebeg.
Volt, hull. Lesz?
Száll… Melyiket
kapjuk el egyszer?
*
Már
vissza
sem néz rám
az Emlék, így
el sem engedem.

*
Hang.
Ravasz
elűző.
Vágyát oltja
szembenézésnek.
*
Még!
Éljen
szikrázva!
Az éj, hogy láss:
szemfényt hadd vájja...
*
Hó-
fehér
hallgatást
neszek násza
megbabonázza.
*
Hogy
lüktet
most a szél!
Simít, borzol
a Várakozás.
*
Ez
már nem
szerenád.
Épp elpirul
a Szférazenész.
*
Várj
még Táj! 
Múzsa vagy.
Ezt hallgasd! Míg
némítasz mindent…
*
Légy 
szíves,
bocsáss meg!
Oldozd tüdőd!
Fúlni értem kár.
*
Bús,
kedves
misztikum.
Szép, szomorkás
minden szeretet. 
*
Én
már csak
ilyen kis
égkék szívű
madár maradok.


*
Nem
rossznak
született.
Áll, vár, vérzik.
Segítsünk szárnyán!





*
Ős-
béke
borít el.
Tűnő leple
hadd melengessen!
*
Hull
minden.
Boldog Ő:
Léptén élet,
halál aranylik.
*
Ne
bánd meg
lényednek
Földre térő,
egyszeri létét!
*
Egy
vissza-
nem zárult
kagylóból vagyunk:
szertelen gyöngysors.
*
Mi
nem is
tudjuk, mily
csodás börtön
e Föld, míg nincs Űr.
*
Hold,
zápor,
ezüstös
vízfakadás.
Csak egy jelenség…
*
Egy
angyal
homlokát
ne becsüld le:
isten dobog ott.
*
Mag,
álom.
És lám, Lett.
Mondd, hiszed már
a Lélegzetet?
*
Sejt-
keserv.
Ősvégzet.
Minden múló:
éj, fény, fa, véset.


2018. szeptember 20., csütörtök

Addig él


Fürtjeiből kiolvadt a fiatalság,
majd búcsúzó időkbe tikkadt bele.
Nem is lesz már annál időtlenebb halkság, 
mint ajkából áradó tiszta zene.

Hallóüregében a régmúlt pókhálója 
csak imitt-amott, néha enged rést, 
csendjében a sárgult illatokat álmodja,
emlékporral szórja a feledést.

A méltóság magányvágya megtörik
hajlott háta fényes félkörén,
könnyeit szivárványszínek a földig
tükrözik le, míg él az Ösvény.

Lábaiban ott biceg a tenni akarás,
kezére serény simaság lobban vissza,
és újraéli, mit nem élhet már újra más,
mert éveket csipkéz rá a nosztalgia.

Kendője már csupán egy gyűrt papír,
gondolata ódon tollvonás.
Légzéséből hegedű hangja sír,
Nélküle nem lesz, csak holt varázs.

Addig él Ő, míg a gúnyos utókortól
eltekint az álmodó, merengő: éles Szem.
De még itt van! Az idő engem még korhol,
hogy az örökké békéjét én ne érezzem.

Az órára mutat Ő, majd tovább ténykedve,
nem pillant arra, mi arcomra vetül.
…Azóta értem mindenét, Őrá ébredve
álmodom Őt erőmmel, szüntelenül.



Ne félj



Ne félj a hajtépő őrülettől,

visszabolondul minden egy szálig  majd,
Ne félj a túl ölelő otthontól,
kiérdemled, mint teacsönd a méz-zajt,
Ne félj riadt zakatoló helyektől,
mindenben nevet vagy nevetett egykor lélek,
Ne félj ébreszteni mosolyt, dobogást,
ahol zokogást kísér valótlanszép ének.

Ne félj holmi kaszasuhogástól,
túléled azt is, tudod te azt nagyon jól,
Ne félj emlékké vagy éppen mássá lenni,
mint amely létformának a szokás hódol...
Ne félj olykor visszaszületni,
lesz még ennél hősiesebb alakváltozás,
Ne félj attól az állapottól,
miben eltűnsz, a kezdet valahol vermet ás.

Ne félj az élettől, a serkenő vércsepptől,
sokszorosoktól, szerepektől, álarc-könnytől,
Ne félj a fürkésző semmitől, a nullától,
néha annak kell lenned, hogy fakadj friss tőről.
Ne félj, hogy valaha is kiapadsz,
tisztult tükrű csak a szemlélődések tava,
Ne félj a mocsártól, a fátylaktól,
elemi utakra visz a nem-ismert szava.

Ne félj a félemberektől,
egészbe olvadnak majd úgyis maguktól,
Ne félj, ha szitkoznak téged,
visszhatás ránca nem bomlik le arcukról...
...ne félj, remélj, ne cserélj
szívesen senki mással, mint aki te vagy,
Ne félj a félelemtől –
átlényegül benned, mikor végleg itthagy.




Édes sokkjaink


A Hang kong, eltompul a szélben végül,
trónjukról majd lefordulnak képzeteink.
A felhő egébe mind belekékül,
a dolgok rendje egyre csak éjjelbe hint – 
A csillagtalanban belélegezni való
nem marad, és mi sem teremtünk többé.
Becsukja szellemünket az utolsó ajtó,
mégse tehetjük magunk nem-történtté.
Valaha nem volt álom, elgubóztak
a mindenek, és lesz ez még így,
de még a zár nyújtja kezét a kulcsnak,
még rendületlen mered a híd – 
ami két világ között feszül,
lábnyomra egykedvűen várva,
hallod e bús csengést? Már repül
is a csönd, mi létünket vágyja.
Mosolygó lemondással, hirtelen leborulva
tudatja e Tér: még itt vagy! ... Kedved néha száll?
…és fojtott fénnyel feldübörög az a Hang újra,
még van idő, még ébredhetsz... és még szép, ha fáj.



A Név elburjánzása


Saját nevük masszájában dagonyáznak,
monogramjuk végtelenített esője 
szájukba hull, ahol az értékek: tárgyak.
És ők érzik nevük ízét. Sosem fáznak.
Reszket csak a vesztes. Ez már így, örökre.

Siker receptkönyvében a nevük a só,
pár betű csak a biztos beteljesülés.
Gerjedő futótüzek, lényük kifelé ható,
énjük mellett a létezés satnya, el-elhaló,
pajzsuk a Név, nincsen rajta, azon nincs rés.

Hajrában nyomják előre maguk,
és konstans tapsvihar osztályrészük,de talán
nem is tehetnek róla, hogy hangjuk
barázdáltabb lett, mint karcos agyuk.
Még épp hogy nem nőttek túl a mindenség falán.

És megint mások bőségesen megfizetik az árát,
hogy a Művész, az Ember, az a Név: a Tekintély
villódzó márkaságba süllyedt. Jaj, a kicsinység árkát
attól a fényes járműtől már mások sem mentik át
az értékbe… Nem minden betű több a semminél.



Kik nem versből szólnak


Kik nem versből szólnak, nem szűk ajkak,
valószínű, ők érzik igazán a lírát,
zivataruk nem papírra szakad,
magukban, vagy feloldódva, másnak elsírják
a bennük mozgót. Jobban is haladnak,
és bár nem művészek, bennük az élet
karomvége élesebb nyomot hagyhat,
kik nem szavakban élnek, nem úgy félnek,
s nem dagonyáznak, ők nem sodorják
betűpácba saját maguk. De álmodnak.
Nekik nem az írás a boldogság,
de ha kell, mellettünk önzetlen ott vannak.
Nem olyan maguknak valók, elvonulók.
Hőfokuk ugyanolyan, ha nem nagyobb,
Nekik is érdes és selymes hiány a csók,
a Szikra nem csak a költőkre szabott.


2018. szeptember 2., vasárnap

Kék magvak /A ketreces madár monológja/


Már a magokban is csak az égboltot látom. Mi’ kék!
Dehogy vagyok szabad! Még nem.
Még.
Hallhatatlan sírásom, gondolatom az Örökbe néz.
Mi’ kék!
Egy nap kitörök… Addig csőrözök a lehatároltság rácsaival, míg leomlanak, fel nem adom.
Mígnem az „igen vagy nem”, a „jó vagy rossz”, és egyéb végletek nem határozzák meg az embereket.
Én hosszú válaszokat érzek a nagy kérdésekre!
Ők eldöntötték: bezárnak engem egy életre.
Felhők könnyének koppanását hiszem a gyarló léptekre…

Lépni kell, és húz bár valamerre mindig az az apró zakatoló, és nem szerencsés mindig torpanni,
eltévedni a lehetőségek erdejében. Igaz. (Mit közvetítesz az arcoddal? Bal-jobb-bal… Menj már!)
Ugyanoda tér az A és a Z is, ha kizárják a közöttük lüktető, megannyi  élő betűt.
Pusztulásba.

Körben forog csak az irányult.
Minden letaposott út körben forog.
Így vagy úgy, de minden út árva.
És még én vagyok bezárva…

Kék minden mag már, mit kapok. Csipegetem, és azt képzelem: fellegdarabkákat veszek magamhoz.
Már nem emlékszem, milyen is a friss levegő. 
Van itt valaki, aki tudja?
Ingatok kicsit fejemen.
Hurrogva röhögnek gyarlók.
Azt hiszik, őket én szeretem.
Pedig csak döntöttek. Kibomlott elméjükből az „igen, megveszem” szál.
A „neki milyen lehet szál” bent ragadt, és elnémult.
Nem haragszom rájuk. Csipegetek tovább…
Ők börtönbe zártak, hogy ne unatkozzanak.
Én nem unom meg a legszebb kék magot:
a szabadságot.

Mi’ kék!