A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2017. augusztus 5., szombat

Az éjszaka nyara


Az éj igazi énje valóban szabadságra ment,
egy vérző csillagcsíkot hagyott maga után,
és egy néhol szakadó felhőkendőt,
hogy felitassuk a bőrünkbe vésett
                        tűszúrások nyomát,
 pedig azok egykor az ében eget
 lyuggatták olyan szikrákkal,
        melyeknek jégfénye
        katarzis-kamrákig hatolt.

                Ködös, ódon szélfúvások hangját
        drogfürge-dallamú ciripelések váltják,
        feketéllik a frissen lefőzött, sűrű hőség,
                                az a világelőtti csöndesség
        sem pillant vissza ránk, nem ámulunk
a hűs légáramlat sötétkék íriszének delejére.

                Hol nyaral az éjszaka? Biztosan remekül mulat
                az ágykagylókban forgolódó, merő verítékgyöngyökön,
                        Holdkoktélt szürcsöl régillatú pálmafák alatt,
                                        türkizséget teremt a tenger tükrén,
                homokkal szemcsésíti a múlt szépia sziluettjét.

        És álmok oldódó porát szórja abba a gépezetbe,
ami ekkor megfeledkezik a fagyos fenség
igazságáról, az ölelés melengető lényegéről,
szúró ragacsokat befogadva mellkas mögé,
                        közérzet lombkoronáját ritkítva,
rikkancstülekedéseket tűrve vagy fellökve,
lélekgrimaszokat mímelve, cudar dacragyákkal
hintve a valódi arc záporhamvas simaságát.

Mely arc csak arra vár, 
hogy visszanéz-e rá valaha
a mélyen munkálkodó,
az egyetlen, a hűséges,
a valójában sosem pihenő
éjszaka…


2017. július 12., szerda

Elnémult méregfogak

Egy nap, ami már és még nem az időzsákutca kezdet és végpontján terült el a földiek emlékútján, egy kígyó megelégelte sorsát. Ugyanis bármikor, ha az undok hangulat tenyészetei kiabáltak, gyalázkodtak, fröcsögtek, gúnyolódtak valakivel, rögtön annak a valakinek a fején találta magát.

Hát nem épp a támadó feje az, ahová jogosan visszaszállhatna az átok? 
Az a koponya úgyis kényelmesebb – több teret rejt belül. Legalábbis ezt tapogatta ki a lázadó Főkígyó, Tekerge, mikor is visszavágott még csúnyábban az aktuális áldozat a támadó egyik kétes mondhatóságú beszólására.


Előfordult gyakran az ilyen, és sokszor elmosódott a határvonal vétkes és vétlen között, az Igazság árnyalatait hol ködbe, hol ömlő fénybe borítva; így gyakran repkedett összevissza a Főkígyó többi kígyó-és békatársával együtt egyik fejről a másikra. Mondják is: "kígyót, békát kiabálnak egymás fejére". A testet öltött közmondás azonban nem mindig költői képzelgés...


- Te kerge, hát mit csinálsz? – kérdezte egy alkalommal játékosan, él nélkül a Főkígyótól a Főbéka, Ikurutty, mikor látta, hogy a kígyó kiköpi méregfogait.

- Hatástalanítom magam – hangzott a kurta válasz.

- Miért? – kérdezte bociszemekkel Ikurutty.

- Bízom benne, hogy követik többen is példámat. Változás sosincs első mozgató nélkül.

- Miről hablatyolsz, Barátom?! Kezdek aggódni érted – öltött komor színezetet a Békakirály hangja.

- Veszekedésre néha szükség van, hogy az a… szóval az ember kieressze a megfáradt gőzt. De a személyeskedésnek, a folytonos egymás mellett  elbeszélésnek, hogy nem hallják a más, csak a saját hangjukat, nos, ezeknek nem sok értelmét látom.  Miért kínozzák az emberek magukat számukra kínos emberek társaságával? És miért nem lépnek ki időben vagy bármikor abból a mérgező ismeretségből, hm? Elfáradtam, Ikuri. Inkább visszamegyek az eredeti környezetembe, ahol születtem, ahol minden idilli a maga természetes értelmében.


- De a Közmondás!... Az örökségünk!... A hírnevünk!


- Hírnevünk? – Tekerge nevetése erőtlen és fals volt – Miféle hírnév? Az emberek szemében hírhedtek vagyunk legfeljebb – köpött egyet, majd folytatta – És lelketlenek. Eszközök arra, hogy megbántsák a másikat. Hálátlan szerep a miénk, ugye tudod?
Az emberek címkézik a dolgokat, és olyanokat is értékítélnek, amiket nem kellene. Sárosnak hiszik azt, ami tiszta. De Ott, az én igazi helyemen, sokkal jobb minden.

- De nem lehet, hogy itt izgalmasabb? – vetette ellen a Kuruttykirály.

- Izgalom? Én inkább itt unatkozom. Középszerű a gyűlölet, a zabolázatlan őserő viszont egész más. Amivel mindannyian rendelkezünk itt, de nem ebben a hamis létformában, amiben most élünk. Te is, drága Barátom, hiába vagy nyálkás, és már meg is bocsáss, de elég nevetséges külsejű.

Ikurutty az utolsó szavak hallatára kinyújtotta nyelvét.

- Ne szívd begyre! És ne a szavakban élj!

-Akkor miben?

-Ami minden élőlényben egyetemes – bölcselkedett a Kígyó – A lényegben.

- Mi a lényeg? – kérdezte tűnődve Ikurutty, majd egy pár pillanatra hátradőlt napozó-pozícióban.

- A nemgondolat gondolattá formálása az életérzésen keresztül. A híd, ami a szavak és a tettek végletét összeköti. És még sorolhatnám… Okos akkor vagy, ha ezeket érted, bölcs pedig, ha át is érzed.

- Lehet, hogy igazad van – azzal a Béka lehorgasztotta fejét – Én is hatástalanítom magam. Nyílméregbékából Pajzselixírbéke lesz.

- Félreértesz.

Ikurutty Tekerge válaszát kissé zokon vette.  Az nem is reagált a poénjára, pedig olyan jó volt!

-Miért is? – fortyant fel enyhén Ikuri.

- Felőlem tarthatsz velem, minden szó csak egy megnyugtató opció a gyötrően gazdag lehetőség-óceánban. De nem kell bárgyú szemekkel világbékát hirdetned. Én mindenesetre eliszkolok ebből az emberi világból, ahol nincs igazság. Az igazság sérthetetlen.

- Veled tartok, nem habozok! Meg aztán… Mi lenne velem nélküled?




- Mi ez a szemcsillanás?  - kérdezte mosolygón Tekerge barátját.

- Csak megláttad magad a szemem tükrében, onnan  a csillogás.

- Na, ne nyálkáskodjunk azért. Á, bocsi béka vagy.

- Rendben, ne tapogatózzunk a sötétben.

- A lábatlankodás kimaradt! – mondta kedélyesen a Kígyó.

Azzal tovanyargalt azon a sűrű függönyű szürkületen a két jó barát. Sziluettjük ahogy távolodtak, egyre ragyogóbbá vált.




Hogy mérgük az eredeti környezetükben újratermelődik-e, azt nem lehet tudni.

A többiek először nem értették királyaik döntését, ám egy napon, mikor a legifjabb, szívük csücske-béka koppant egy „csata” folytán egy roppant kemény, ám kongó kobakra, és szörnyethalt, akkor látszott betelni az a bizonyos pohár mind kígyói, mind békás oldalon.

Így hát összefogtak, szedték sátorfájukat, és végleg elköltöztek a közmondásból, a szavakból – és az emberek szájából.

Így azok mindig elnémultak, amikor csak igazságtalan, játszi bántásra, rosszakarásra adták volna fejüket.

Lassan bealkonyult az emberi világ zajának. Sok-sok évre elnémultak az utcák, de a csendben feszültség vibrált. A sok száz éves megkeseredett fásultság uralma idegtépő következményekkel járt. Alig-alig lehetett hallani beszédet, csak jó szót, vagy építő, higgadt vitát.
Hangja lett a hangtalannak, és elnémult az egykor nagyhangú.

Megérte-e a némaságot, és a letisztulást ez a történelmi fordulat?
Mérföldkő volt-e?
Ki tudja.

De az első zsibongást sosem felejtem el.
Hogy is feledhetném?
Miattam tört ki.
Mikor először megjelentem egy színházi előadás közepén, meglepettség, ijedelem, elgondolkodás, majd jóízű, mégis, valahogy zavart nevetés fázisai követték egymást.
Nem vagyok csúnya, de nem emberi az arcom. Onnan tudták kilétemet. Meg hát a repülő csészealjból való kiszállás is elég egyértelmű bizonyíték…
Meg az is, hogy őszintén mosolyogtam. Talán ezt érezték meg.
Volt köztük sok rosszindulatú is – én láttam mindent bennük. Voltak álruhás gonosztevők, aranyozott kacagású bánatokozók, álszentek, ezért volt az előadási szünetekben is oly halk a folyosó.
Akkor elindíthattam egy folyamatot.
Akkor látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, de valójában csak a rosszindulat, ördög, vagy nevezzék bárhogy, megrendülése volt szinte tapintható.
A színészek, akik mind jó emberek voltak, tapsviharban törtek ki.
Vége a némaságnak végre!
De milyenek lesznek azok a szavak, melyeket ezután kimondanak?
Minden átfordult, vagy folytatódik épp ott a kicsinyesség kora ott, ahol véget ért?
Tudom, egy nap minden kiderül.




Naplóbejegyzésem viszont mára ennyi, mert hív a megbízóm. Nem tudom, mit akarhat.
Mindenesetre elég pösze szegény. De nagyon szimpatikus, így a távolból is.
Ő kért meg a földi látogatásra, és nem tudtam a hangjának ellenállni.
Lehet, hogy találkozni akar velem? Nem lenne rossz…

Érzem, hogy ő sem ember.

2017. július 8., szombat

A lelketlenség lélektana


Úgy döntöttem aznap: kitépem magamból a lelket, és színtiszta, tömör testté válok. Elegem lett a csupa lelkiségből. Hogy kihasználják nemességem és szépségszomjam, és mint kiszolgáltatott kitinpáncélost, ropogó darabjaim nevetve szórják a porba.

Varázslatok nehéz palástjától sújtva összerogytam, és a talaj is megrendülni látszott alattam.

Nem akartam látni többé azokat a halványsárga lángú, lidércesen gyönyörű hajnalokat azzal a szemmel, ami mindig könnyeket öltött, ha csak egy apró szépség villant eléje.

Nem akartam hallgatni már annak a nyomott muzsikával csepergő esőnek a hangját, amit mindig kísér valami suhogó, szomorkás utóérzet.

Nem akartam érinteni többé, mert tudtam: csak pofont kapok cserébe.

Nem akartam ízlelni, hogy a keserűséget érezzem csak minden falat után.

Nem akartam érezni az illatokat, hiszen úgyis elfonnyad minden virág, és minden új ígérete.

És nem akartam ember lenni… Nem akartam nem lecsapni a legyet, a bogarat, nem segítettem senkinek, inkább gőgös, addig sosem ismert arccal fordítottam hátat mindennek és mindenkinek.

Azelőtt soha nem tapasztalt, hátborzongatóan szép, kegyes fuvallatok hívogattak volna vissza a Lélek világába minden percben; én mégis a robotra vágytam, a mosolynélküliségre, a puszta, száraz tényekre, és a hálátlan, magányos sikerre.

Ködösen rémlett még annak az elsüllyedt világnak az emléke, ami oly sok szenvedésbe taszított, de nem foglalkoztam vele.
Így lettem lassan teljesen érzéketlen. Nem szenvedtem, de csodák gyöngyeitől sem borsózott többé hátam.
Nem ragadott el többé a jó szó, a nemesség, a kedvességtől pedig egyenesen hidegrázást tudtam kapni.

Közben, mint farkastörvény-követő úr, gázoltam át pompás szekeremmel minden utamba állón ; de leginkább a saját lelkemen. 
Egy pillangó látta ezt, és elsorvadt megdöbbenésében. 
A meggörbült hátú magány győzedelmeskedett - és én büszkén húztam ki magam.
Hogy vagyok valaki, hogy kifejlődtem a nyöszörgő bábállapotból.

A világot végre reális szemmel nézhettem, mindenféle túlburjánzó függődísz nélkül, úgy, ahogy van. Így már az lett számomra az alapvetés, amit láttam, és foghattam; nem az okokat kerestem, hanem a látható, legfelső rétegből indultam ki, és azt szajkóztam, amit a tömeg. Talán csak egy kicsit, de hangosabb voltam náluk, ez a mai világban sokszor elég is; így lettem közismert személyiség.

Ragyogó üresség ásított teli szájjal minden egyes rendezvényen, és én ezt az ürességet csordultig töltöttem a csillagtalan reflektorok hamiskás, poshadó fényével.

Szerepeltem itt, szerepeltem ott, csak egy valahol nem: a saját életemben.

Aztán, mikor egy igen erős töltetű álmot láttam, aminek csak a hangulatára tudok emlékezni, az éj közepén iszonyatos dübörgésre riadtam fel. Azt hiszem, az a hiány, amit a léleknullaság keltett, akkor hasított belém hosszú idő után először. Az érzés visszatért belém, én visszavonulót fújtam, de már késő volt. 

Lejárattam magam a köztudatban.

Pedig most már, újra színültig hálával, képzelettel, tenni és igazat mondani tudással, valamint mindezek ellenkezőjével a hátam mögött kijelenthetem: mindig lehet változni. A paradigmák, ezek a légszennyezéstől kormos égre kifeszített gondolatkeresztek nehezebben változnak, mint az egyes ember maga.

Most boldog vagyok, mert tudok csalódni.
Most újra visszatért belém az, ami nélkül nem lehetne Művészet – de Természet sem…
Újra színesedett a világ, de nem vakító neonfények által.
Én lettem önmagam napsugara. Állom a pofonokat.
A szakadékokat vagy átugrom, vagy egybeforrasztom, ahol lehet.

Nem bolyongok többé erdőkben zokogva, mutogatva a másikra, kívülről várva a boldog visszacsatolást, és fióka-módra tátogva egy morzsa szeretetért. De nem vagyok egy érzéketlen, kiüresedett, csak a felszínnek élő zombi szép ruhákban és helyes arccal.

Én én vagyok, és tisztelem az életet minden buktatójával együtt, és hiszek az emberekben. Leginkább abban, hogy valamikor majd ők is hinni fognak a Változásban.

Mert azon az éjen, mikor visszaköltözött belém a lélek, könnycseppem egy bizonyos porhadt pillangóra cseppent, ahogy jártam zaklatottan fel-alá a lakásban. 
És Ő feltámadt poraiból. 
A teljes átalakulás minden lépcsőfokát megjárta egy pillanat alatt szemeim előtt! Akkor felderengett előttem a visszafejtett rétegek lélekkel teli igazsága.
A másik még ott bomladozott a parkettán: és azt a másikat már tükörképeinknek kell felélesztenie.
Határozottan, de szívélyesen.
Talán ez a legfontosabb döntés az emberi életben.







2017. június 26., hétfő

A Földönkívüli monológja

Egy névtelen, messzi bolygó fürtjéről
szakajtottak valaha ide engem,
minden mondat egy bús, fényévnyi félkör,
mit eszem víg egészébe kell csennem.
Érlelem, képzelem, majd dúlva fékezem
magam, ha túlcsordulna bennem egy-egy szó,
és máris tovarobog életérzésem,
a minden földi pillanatot elhagyó.

Nem hatnak úgy rám soha történetek,
miként azt pompás hangzavarba fonhatnám,
idegen vagyok, de egy ölelés lett
az, mitől örök verssorokba fordul szám.
Így bolyongok hát vérző határokon:
néhol talpam sebzik a metsző különbségek,
s bár túljutottam halálos árkokon,
nem nekem zeng kürt, sem különb élet.

Csak én tudom, ki valójában vagyok,
arcom legtöbbek tükrében más vagy törött.
Nem úgy létezem, mint élő, mint halott,
de meglátok minden szépséget hant fölött;
Nem hiszem, hogy csak nekem muzsikálna
a horizont utolsó lélegzete,
de meghallom, ahogy a föld sikálja
a bukó eget csillagnyival szebbre.














…én hallom, és látom, és érzem hajnalokon
érzékek s értékek fel-felhabzó békéjét,
bár nem látszik, lényem az élettel rokon,
minden sejtpillanatban dobogom élményét.
Kevesekkel találunk egymásban otthonra,
ha mégis, ők többek nekem távolodó isteneknél,
miket alkotott a szeretetlenség foltja,
míg az igaz kötelék gyümölcs is, és egyúttal szent héj.

Egy Földön élünk, mi, a Nagytekintetűk,
azokkal, kik szinte észre sem veszik,
mily idegen tájakról szólnak a betűk,
ha két földönkívüli beszélget itt;
Minden félreértés emlékeztet:
nem egészen idevaló „az, ott”,
de valami mégis idereptet…
Valamiért mégis ember vagyok.



Egy ígéret igézete

Azon a tél eleji éjen felcsendült bennem valami.
Valami addig csak töredékesen sejtett, mégis ismerős dallam járt át, és nem tudtam, hihetek-e ezentúl bármilyen földi szóban…
Rezdüléseim holtnak hitt részei feléledtek, hogy csatlakozzanak a roppant Egészhez.

Minden ígéret forró lávaként hömpölyög ki a szájból.
Az idők folyamán azonban, miként halogatásba langyosodott tennivaló, egyre veszít hőmérsékletének szenvedélyéből.
Végül didergő ígéretek megtestesülései ballagnak csak a kietlen érzések utcáin.


De tudom: ez a remény nem csupán egy egyszerű remény.
Nem fagy a feledésbe, nem sikkad el fontossága a „minden fontos” kavalkádjában. Nem zuhan dermedt verembe, hogy aztán a gerinctelenek tápláléka legyen, amik minden egyes kis húscafatból győzelmi zászlót tűznek a csontra: Ecce Homo.

Milyen elemi érzelmek kavarognak most bennem, és milyen tragikus képekkel vagyok csak képes lefesteni őket! Ennyi erővel akár még a Parnasszusra is szállhatnék, ha elég tükröződőek lennének szárnyaim De mivel többszörösen begubóztam őket, kevesek érzik azt, amit én érzek.

Az élmény viszont, amit akkor tapasztaltam, bármely poézison túlhat.
Képzeljük el, hogy a világ összes verse egy villámlásba tömörül… Milyen mértékű lenne az az energia, amely megelégelve a tobzódást, egyszer csak kisülne?...


És ez – ez, amit akkor átéltem, még annál a villámnál is nagyobb horderejű számomra.
Az az állítás, hogy „minden szubjektív” és az, hogy „minden tényszerűen leírható”, egyaránt megállja a helyét.

Azon a téli éjen megjelent álmomban. Tudtam, hogy nem él már, abban a tudatállapotban is. Fiziológiai folyamat az álmodás; a gyors szemmozgásoknak viszont úgy tűnik, tényleg van egy éteri, megfoghatatlanabb vetülete is. Nem vagyok sem földhözragadt, sem szférák zenéjének rajongója, de onnantól kezdve még tovább árnyalódott az az addig sem teljesen monokróm szemlélet.

Láttam álmomban régi játszótársam, barátom, lelki társam…
Azt mondta: „még találkozunk”.
Majd villódzni kezdett az Őt körülfonó ködgomolyag, hol eltűnt, hol feltűnt, végül a kipattant szemem okozta utolsó eltűnését.
Hátrahagyott emlékek nyers mozgásai zsibbasztották a mellkasom, ezt a sok érzéstől megfáradt, pihenésre vágyó tartalomketrecet.

Hangulata az álomnak tökéletes keveréke volt a baljós sejtelemáradásnak és a mesés auralüktetésnek.
Nem kívánok elmélkedésbe bocsátkozni előző életekről, mert sem külső, sem belső megtapasztalásom nincs ilyesmiről, ellenben egyben biztos vagyok: Ő volt az, és őszintén beszélt.
Nem válhat a létforgatag martalékává ez a mondat, hiszen a két pont között elterülő szófelhő nem csupán elszálló vagy lehulló pára, és az álom sem az élénkség és a mozdulatlanság kettősének iróniája, nem! Ez a mondat, amit akkor hallottam, végleg belém vésődött, talán kitüremkedő betűi miatt lomhábban dobbanok majd, de nem bánom!


Talán tényleg találkozhatunk.
A körülmények rejtelmességében, szégyen-nem szégyen, de érzek valami ünnepélyes varázslatot. Hogy nem hullunk el soha, hogy egybeér előbb-utóbb, mi vérzőn, vájón valaha kitépődött, és hogy a létezés nem utasít, csak mosolyog, hogy minden pillanatban mást fejtsünk meg belőle.

Nem feledheti szavát egy élő ember sem, nemcsak a számonkérés miatt, hanem elvi alapon is.
De még kevésbé feledheti ígéretét egy álmunkban meglátogató, aki emlékszik még egy ősrégi igazságra, ami felett a testbirodalomban élők hajlamosak szemet hunyni: ha kimondod, megteremted lehetőségét, jobb esetben valóságát.

Talán egy ígéret sem lehet teljes mértékben megszegett.
Az új esélyek kifogyhatatlan tartalékait lélegezzük be minden elszálló, de rögzült pillanattal.
Míg vagyunk, addig az emlékezet sem halhat meg.
Bárhogy is lesz, azóta az álom óta felelősségteljesebben ígérek meg bármit is.

Nem tudhatom, Ő hogy van ezzel, de ha tudnám, minden szertefoszlana, akár az a néhai alakot körülvevő, homályos ragyogás.