A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2016. november 24., csütörtök

Télbeszédek I - Hópehely-dilemmák

Hópehely vagyok. Az egyetlen tudatára ébredt, fehér fátyolszemcse.
Én vagyok a havas lepel magva, feje; én döntök arról, mikor legyen havazás... - szólt a messzeségbe az idéző mantra - Bár kár lenne most a lassuló világ ősnyers igazságáról ömlengeni, mit maga e túlvilági évszak dermeszt az örökkévalóságba - nehezen elkerülhető mégis. Muszáj beszélnem az érzéseimről, Doktor Természet. Halld meg hát ezt a muzsikát, amit kavargó fuvalmaim keltenek, és kivételes fülkagylók rezgetnek bele abba a hallásba, mit csak kevesen birtokolhatnak - halld meg hát!
Kristályzeném koppanó cseppként olvad át az áttetsző végtelenségbe. Suttog a kifinomultság kvintesszenciája - ordít ez a világ. Én csak halkan létezem. Ollózó mozdulatokkal perdül saját tengelye körül a ködszoknyás téltündér, én mégis elszigetelt vagyok. Én, a hópehely. Magányom mardokló cafatainak panaszos, nyeszlett hanglüktetései egyre jelentéktelenebbek. De nem is ragozom tovább. Azért jöttem a rendelésedre - ugye tegezzük egymást? - mert kétesen különös ajánlattal fordult hozzám a Khatorn bolygó apraja-nagyja. És hajlanék is rá, ha az emlékek nem kötnének... De ha ott kezdenék új életet, és nem itt, az egyre eszménytelenedő Földön, talán boldogabb lennék.



- Nos - köszörülte a torkát a legistenibb doktor - először is, már pár százezer éve tegezzük egymást, nem emlék? Ne, ne szabadkozz, tudod, mostanában egyre gyakrabban vagyok visszás hangulatban, ami cinikus kitörésekre sarkall. Ne haragudj rám!

- Ezt szeretem Benned. Legnagyobb vagy, mégis alázatos. Jó értelemben persze.

- A kettő párban jár, sőt! Ők sosem válnak szét, a legszorosabban összefonódó páros. Mint a legtöbb elle... De ezt már tudod. Tehát tanácstalan vagy. Tiszta sor - a Földhöz millió emlék köt, a Khatorn-hoz, melynek létezéséről még a Földlakók sem tudnak, ahhoz még csupán az ismeretlen reménye fűz... És kezd tele lenni a hócipőd... párdon, szóval kezd eleged lenni egy hangyányit az emberekből. Ezért dacból alig mutatkozol meg, pedig sok kristálylélek, még akár felnőtt is, úgy vár, mint a Messiást. Bezzeg pár évtizede még! Könyékig gázoltak Benned, és ez nem is fájt soha. Időtlen vagy, mióta hó a hó és a világ önmaga, mindig Tőled függött minden havas ügylet.
Én sosem adhatok parancsot, csak saját irányod sugallatát.
Mérlegelj hát! Mi a fontosabb: a múlt vagy a jövő?

- Köszönöm, a felvázolás zseniális.
De nem lesarkított picit a kérdés? Hát ilyen egyszerű lenne?
Persze, hogy a jövő!
Doktor Természet csalafintán elsomolyodott.





- Nem válaszolsz? - faggatózott esdeklő hanggal a mitévő-mocsárba ragadt Hópehely-fejedelem, azonban már nem látott senkit magával szemben. A Természet Szelleme eltűnt. Volt táj, de a lélek hiányzott. Hát persze! - gondolta - megérkeztek az otromba Földlakók. Épp éktelen veszekednek egy apróságon. Vagy más dolga akadt volna? Elvégre Jéglény és Lila Égbolt és még sokan mások is küszködnek problémákkal. Nem lehetek ilyen nárcisztikus, mint... Mint maguk az emberek - bukott ki belőle a mécsnehéz sóhaj. 

Majd sírni kezdett; sírt tehetetlenségében, sírt magányától, volt ott minden a könnypalettán. Elfeledkezett magáról. Nem kellett volna - érezte magában, de gondolattá nem formálódott sejtelme.


 
Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.
Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.
Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből.

És mindenki, egy pillanatra egy Emberré válva - annak minden mellékízmentes, habtiszta ideájával - hempergőzött, hócsatázott, volt, aki meg is kóstolta.
Egy felnőtt.
Méghozzá egy komponáló, egy muzsikus.
Aznap meg is komponálta a Zenét.
Hópehely pedig magára ismert a dallamokban, behatolt az éteriség vérköreibe, és elfeledkezett mind a múltról, mind a jövőről az utólag megszépített, várakozó varázslat szintézisében..
Egybeolvadt a két sík, akár koppanó cseppek az áttetsző végtelenségbe...
Csak a hídon állt. A Híd, ami a jelen. És a múlt díszes szalagja a jövő ajándékával dobozt nyújt feléd..

Hópehely már döntött.
Ha jobban meggondolja - még születése előtt...



A Kérdés


... és megszakadt a véletlenek vonala,
a cafrangos fonalú, hűbele-valóság.
Mi valaha értelmetlen, mintha haldokolna, 

mától újra élnek holtnak hitt harmóniák.

Itt minden, minden összeér és egybetér,
ha belsővé teszed, boldog lobbanás lesz tudatod,
most minden egyik a másikba belefér,
ha külsővé teszed, szikráznak rejtett kapcsolatok.


Utólag belegondolt vagy eleve összefont?
A kérdés belekáprázik a gyógyult szárnyú Térbe.
Nem kell hozzá tapasztalat, mely múltjaira bont,
csak valami mélyebb, hogy az elrendelt is megértse...



Leheletnyi világ


Nem tudom már, miért, merre jártam,
ködbe kongnak a jelenések,
körvonalak-sújtotta világban
nekem más arcú ez az élet.
Vállalom e bűvös tébolyt -
talán az esszenciát keresve
vesztem volna el az égbolt
alatt elterülő fergetegbe?

Jelentések acélfonalán én
árnyalat csepprezdülését láttam,
és finom sziporkáiból a tény
feloldódott bolond hullámzásban.
Hangulatok mosódó képei
rétegződtek a harmonika-égen,
és álmokba gyűrt felhők léptek ki
függönyfátyluk mögül - mily' észrevétlen...

Csak gyülemlettek ősérzelmek
e bús nosztalgia-forgatagban,
hajnalárnyak és éji fények
egybecsordogáltak láthatatlan.
Ébredező gyökerek kulcsolódtak
leheletnyi fénysuhanásban össze -
nem tudom, rám mosolyog-e a holnap,
de simogat a végtelenség könnye.

2016. november 11., péntek

Leszel majd?

 Észbarna görnyedések háta mögött
suhantak serény kékségben a madarak.
Munkalélek a világba költözött,
de a világ attól még önmaga maradt;
szellemszerény teste a tájnak
nem csorbult lényegében,
a csivitelő vonulás vad,
ám épp oly észrevétlen -
inkább rejlő, de nyers pillériség,
alapja minden tornyosulónak.
Az bármily dölyfösen ítél is rég,
termő múltja nélkül nincsen Holnap.
... s a pelyhedző tollak egyre csak gyűltek,
a földön játszi takarót képezve.
"Ne fázz, a gondolat csak veszett üreg,
bennem pihen el a melegség rendje..."



 









Ugye leszel majd szabad az életre?

2016. szeptember 27., kedd

Hunyt hiábavalóság


Alkony vizében fürdő titokcsendülés...
Hullámzik egy zene, mit csak te hallasz meg.
Csak te értheted meg, a csodákba hűlt rés
felhők között mitől lett mégis oly meleg...

Képzeleted átfestheti régi lélekrészek
bánat gyomrából fel-felkorgó űrporcikáit.
Nem földi paletta ez, már nem - színtelen érzet
a semleges varázs, miből tiszta lap szikrázik.



És végül elered. Ekkor már nem lehet
többé kifogást a boldogságra találni.
Mondhatna szebbet egy felhő, mint esőcsepp?
Az egyetlen igazi némaságot várd ki.

Amikor legjobban esik muzsikád - és az eső,
akkor mossa el a múltat újultan szálló éned.
A hátrahagyott vére a szürkületben továbbzengő,
hunyt szó a hiábavalóság, túlcsordul az élet.




Éji eufória


Csillagvér csörgedezik az ég erében,
ami holtnak tűnt, most éleszti fel éppen
lelkendező nokturnális lények hada,
ez az eufória, és ez az éjszaka -

lehetne a végtelen a Napba vetve,
de akkor többet sosem csilingelhetne
sötét csengettyűk kontrasztot sebző fénye,
nem lenne a holdnak ily' hatalma, s végre

a fojtott remegések is feldobolhatnak,
felszínre jutva a mélyek az örök holnap
álmává csendítik a remény reggelét,
miként muzsika tappancsa, mi csendre lép,

úgy zendül harsogón a csillag, a vér, az ég, az ér,
a pezsdítő végtelen, a csengő hold, mi visszatér
minden alkony után helyére végül,
a Bőség szelleme csak éjben révül.

Valami igaz

 Sorsom szertelen talpába szúrta újra és újra
valami hamis gondok számtalan szögét.
Mióta tudatom madara azokat kihúzta,
érzem, mi is az az örökké tartó lét -

fátumvakságból a szabadra kilépni,
lombig emelni pöttöm csodákat,
hol tisztán tisztelt gyökérzetet sem tép ki
eltévedt kéz, s nem hal, és nem fárad


bele simításokba, csak érint,
hogy mögöttesben béke kavarogjon,
s rá bármely fagyos tekintetdér hint
borút, ő csak azért is harmatozzon.

Valami igaz ez, sebtiben sem rohanó,
tempók lappangó harmónia-lüktetése.
És habár a csend fazekában olvad a szó,
valósággá mondja fojtott igéit végre.

Jó étvágyat!

Lám, itt van előtted a Mindenség kipakolva, lehetőségekkel táplálkozol minden egyes lélegzetvétellel. Dobog az agy munkatársa, mi olykor makacs, olykor esdeklő, de semmiképpen sem csupán segédmunkatárs... Na, de nem is tudományos!
Csordultig tele vágyakozó poharad, beteljesült a tányérod, képletesen elsősorban, de valódi varázsában szintúgy akár... Már csak az a kérdés -  tudsz-e vele mit kezdeni?...
[Megszülettél]
Sietős lépteket szel az Ősz a hűvösség tortájából, belecsípi magát az érzékeidbe az első, igazán érzékelt Tél.
[Tudatosodott-e benned valaha a "Van"?
Vagy gondolkodsz csupán csak előre/hátra-távlatban?
Az álmodás-e a szebb vagy a tudat, hogy álmodhatsz?]

*
A tavasz felbizsergő zsenge zsongását tovább nem ragoznám.
A nyarat pláne nem.
Hány telik el mégis, őrült monotonitásban?
Egyáltalán: miért a megszállott alkotók neveztetnek őrültnek, az Új örök szomjazói, és a fotelkomforthívők pedig normálnak? A hintaszék ide-oda sodrása nagyobbat teremt, mint a fotel állóvize! Ha már ülni muszáj...
[Korlátosnak lenni pedig balgaság. Nem a képtelenben való hit ad ránk csörgősapkát, hanem a másnak el nem fogadása, és a nem-értett értelmetlennek titulálása. A "csak az egyik" csörgősityakos tévhite]








*
De fel is tápászkodhatunk.
Minden perccel vállaljuk a kockázatot, hogy meghalhatunk. Akár...
[Ne emlékezz rá minden minutumban! De ne is felejtsd el soha!]
Előtte van pár dolgunk. Például nagy nehezen a csobogó, habzó langymeleg, illatos szivacsragyogást szimplán mosogatásnak nevezni. Közben trillázó hangképzésben szégyeníteni meg madarakat [Ne bántsd őket!], majd rájönni: csak dúdoltál. Ha jó a hangod, vagy ha csak szerinted jó a hangod.

*
Itt-élet és ítélet.
Van-e kapcsolat?
Csak ha úgy döntesz.
Szeretnél élni?
Csak ha úgy döntesz.
Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.
Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.
[Tiszták már az edények?]

*
Körforgás vagy mindig új? A "vagy"-ot eltörli az igazság? 
Az Egy, mi attól Egy, hogy sok kicsibe tömörül?
Újra megéheztél?
Vegyél friss levegőt! [Csak ma akciós]
Ha vettél - jó étvágyat!

 

2016. szeptember 9., péntek

Még varázs

Lefelé tart tétován egy hópehely -
micsoda egyszerűen hulló szabadulás!
Megáll, tűnődik, kavarog a csenddel,
majd tovabomlik, akár egy tömör látomás.

Egészbe olvad ő, valahol él még,
lentről lesi elszállingózó társait.
Fehér porszemekből nyílik a fényév,
minek távcsövén át táncolnak árnyaik.

Sugárt sugalló, mégis álomsötét éjeken
belefagy a lényegbe a tudat-préselte szó. 
Határ csak minden bennefoglalt végtelen,
s eleven csak az, ami elmúlásba egyre hajló?

Regélő némaság, vagy tett súlya -
melyik a metszőbb vallomás?
S a kérdés felborzong újra és újra:
a bomló varázs még varázs?



Nincs Ámen

A ritkuló fény halántékára falevéltincseket sodor a nem-múló pillanat.
Újranyílik minden egyes, egykor sötétbe hervadt pillakehely, s illúziók horizontján át szépia impressziók vetülnek a fantázia vásznára. Újra él mindenki e Földön! De csak egy pillanatra...
Nyílhatnak bár elbűvölő szóvirágok a költő tollából, festhet sosemvolt színeket a festő ecsetével, formálhat könnyeknél nagyobb hatalmú érzelmeket az élethűbe koszorúzott szobrász, mozoghat a legbelsőbbnél is belsőbb dallamokra a táncos, és komponálhat bár madarak rezonanciáján túlnyúló muzsikát a zenész -  a legnagyobb művész akkor is a fényképész...
Na, nem ám a modern, géphez kötött, kattintómester - hanem énünk egy olyan része, mely képmásokon túl fest szellemiségünk csábítón igéző ürességére egy olyan értéket, mely a nem-múlónál is örökkévalóbb: az Elkaphatatlant. 
Több mint pillanat, de kevesebb, mint a légző istenség a mindennapokban - kisgyermeknyelv kacsacsőréből lett rigid relációsjel... Nem-múló, hullongó, túlnyúló, szent Elkapott!
Te, igen, ott - Te, pillanat!
Add, hogy lelki kincsesládikónkba sokkal több helyet szorítsunk Neked, mint azoknak ott, azoknak a savanykás, elgyötört, beposhadt daraboknak, melyek a jövő rettegő kaszáséleit, s a múlt korhadó rönkjeit fedik le nagyjából.
Élvezd! Azt hogy bennünk növekedhetsz, s Téged tisztelhetünk legjobban -mindörökké, Te, most!


Nincs Ámen.
Nem, nem zárunk le soha semmit.
Unalmas az öröklét bár, ezért vágja az égi tortaszelő darabokra végtelenségünk; mégis, ha Téged még életünkben megtapasztalunk, többek lehetünk, mint az eddig, középszerfüggők kábulatában senyvedők életérzésének összessége!
Hidd el! Így van, bizony.
Mert nincs időtlenség, és idő sincs - a szavak elfedik a valót, miként a tapasztalat a lehetséges ideálist... 
A szószike felboncolja a múlékonyság testét, miként a betűmetszőolló a szavak rejtelmes, mögöttesen megsejtett valóságát; de Te túlmutatsz mindezeken.
Mert Te, Pillanat vagy az egyetlen... az Isten.
Fáj talán a pillanat, melyben kicsúcsosodik szenvedésünk ordító kilimandzsárója, s minden igaz pillanatajtónak a kilincs a zárója -  a létesülés pillanata, az egész testéből történő kivájás pillanata mégis a legfájóbb, a legszebb dolog az életben! Nem a fájdalom fáj, nem a szenvedés szenvedtet - hanem maga a legszentebb! A Pillanat! A legszebb dolgok fájnak a legjobban.
Ezért, ember, fényképezz! Mert művész vagy. Határmezsgyéken, hajszálnyi különbségeken táncoló, de le sosem eshető művész vagy Te! A véglet tesz átlagossá, nem a középút, mi arany... vagy ezüst, vagy tudjam is én, mi a kedvenc drágaköved... 
Én inkább bizsut hordok... De nem különcködésből, hanem hogy a bizsus középút a puszta szépségen és az egyediségen közbülsőt képezve új hangokat komponálhasson a költői képzelet színeinek márványtáncára.
Csíííz! 
És ha lekaptad a pillanatot, a megfelelőt - érzésből, mély megfontolt értelemből, ikszekből és ipszilonokból, melyekre ellentétnyilakat sújt a böszme felszínes szemlélet - akkor biztosan visszacsókol.
Hiszen Ő az Igazi.

Mikor senki se látja


Most rak fészket a búcsú madara.
(Merre is szállsz, tán helyeken túl?)
Minden távozik. A csönd szavakba
omlik mélán, láthatatlanul...

Varázsolva sajdít álmom fejfája.
(Mondd, mikor látlak Téged legközelebb?)
Látóterem dús emléked elállja,
bejárva káoszbéli ősrendemet.

Mert savérzések káosza voltam - nélküled.
(És új múltat teremtettél bennem renddé)
Hiányodban csak elesettek hangja üget,
majd lassan vált át dübörgő szeretlekké...

(Kibomlik ajkam szárnyaiból neved,
félszeg mondom, szinte elpirultan
azt, amit csak egy zárójelben lehet,
azt, amivé én általad gyúltam)

S csak ring, csak leng az életté némult lugasban
ezer s még több kacsremény gyümölcsös vágya.
Én pedig tovább folytatom teendőm, halkan,
de látom arcod, mikor senki se látja...

Költői próza

Rágyújt a Nap, fekete pipafüst karikái körökön túli világokat sejtetnek. Koromkoszorú fonja körbe a nappal ágait, hogy a szürkület egyre árnyasabb alakot öltsön. Bagolykönnyek prizmáján megtörik a fáradtság holtpontjának tükre. Víztükör csak e sosem-fásuló világ, hol a végtelen kékség lényei masszírozzák őseredetük égi feladatoktól gémberedő hátát.
Izzad az est, a zsibbadt napfény emlékét még nem heverte ki. Hirtelen lezúduló cseppek jelzik hőség-csömörét, de hamar elcsitul az eső iránt érzett fellángolása.
Kávészín lélekszáron mocorognak az életérzés hunyorgó barkacsillagai. Szívószál az, mivel kiszívja a meleg az energia zsongó méhkasának termését: az ihletmézt.
Barangolnak árnymedvék az idegerdőben, de a csittujjak hamar nyugalmat lehelnek a kavargó, kékes szelekkel áthatott belső tájra.



Én ebben a világban élek, mégis, a szavak hangulatfestő ecsetével felfestem a Különleges palettának valamennyi árnyalatát, hogy új, pezsdítő színezetet kapjon minden.
Felitatom a felesleget a mérték zsebkendőjével, majd megpihen a kép tükre szemeimben.
Szomorú vagyok most, új szerelemre vágyó; mégis, csupa személytelen jelenségek tesznek most boldoggá.
Ezért írok költői prózákat.
A mondathajó vitorlái felfogják a gondolatok rohanásának metsző szeleit.
Majd belecsobbanok az ismeretlen vizébe. Hullámzok... Maga leszek - a Szó!
Majd részekre bontom magam, s egy-egy szó leszek.
Milyen érzés lehet például: szomorú szónak lenni?
Szomorú? Mennyire van megpecsételve egy szó? Ha bőrébe égették sorsát?
Ha jelentésváltozáson, vagy kiegészítésen megy keresztül: ő győzött.
A változás és a szabadság ugyanis jegyespárok.
Most viszont visszatérek abba a birodalomba, hol kölcsönösen vagyunk egymáséi... A szavakkal.
Nem uraljuk egymást - hanem szeretjük.
Szomorú azért vagyok, mert még nem öltött testet az én Költői Prózám...
Vagy ha igen, még nem akadt utamba.
Addig írjuk egymást, billentyűk zongoráján új érzéseket komponálva...
Visszatérek az esthez. Jé, egy hullócsillag! -  s már kívánok is...
De körülbelül ez az est szó szerint fénypontja. 
Az ég valójában csak szimpla sötétkék, alig van egy két, jelentéktelen csillag az égen, itt, a városhoz közel, a fényszennyezés megöli a valódi sugarakat, mik a csillagokból súgták át létüket ideátra; a Kedves tán sosem jön el, és majd' kilóg a nyelvem a melegtől...
Hát ezért írok költői prózákat.

Felfogni, hogy meghaltam /Az ég naplójába vésett szavak/

Még mindig nem tudom felfogni, hogy meghaltam.
Hirtelenjében nehéz lenne megállapítani, mivé is lettem. Csak arra a hosszú, fülcsikorgató sípra emlékszem, aztán szerintem kimaradhatott egy jó pár óra a szellem öntudatlanságában... a teljes nemlét áthatolhatatlan betonködébe sújtva. 
Azóta talán újraszerveződtek, és energiákká gyűltek lényem láthatatlan részei – még ha korábban nem is hittem az ilyenekben –  ehhez pedig idő kellett.
Mindenesetre, ki tudja, hány perce itt lézengek a kórház meglepően meleg falai között. 
Vagy csak most kezdtem el így érezni? 
Érezni a falakból kiszűrődő reményt, utolsó kapaszkodások ujjlenyomatainak zsigereimbe vájódását? Süvöltőn hideg félelem érzése ugyan, mégis forróbb, mint bármely csókba rejtett üzenet. 
Nem tudom...

Olyan zavaros ez az egész, mint az ember lelki sivárságától szennyezett folyó, melyet csak egy világvégi felismerés elsöprő ereje képes újra megtisztítani.
Szeretethőmérsékletű bizsergés járja át most minden ízemet, és a környező kiterjedt valószínűtlenül szépnek tűnik számomra.

*

A tudat még a lehető legnagyobb mértékben ijesztő és szokatlan, hogy meghalhattam (főképp, hogy ilyen értelmetlenül, balesetben), de ahogy elnézem az addig sosem látott színes rezgéseket, amik mindent és mindenkit áthatnak, rájövök, nem is olyan rideg ez a halott lét. Hiába vagy még a testedben, ha lelked reszket... S hunyhatsz bár bele a gyertyafüst kanócnémaságába, ha érzel még valami melegséget.
Halott lét... Micsoda ellentmondás! Talán ez az ambivalencia adja az élet sava-borsát?
Én már csak tudom.
Nem az élet ellenkezőjét élem! Illetve nem úgy...

Szakasztörést eszközölt felém a sors, de a dolgok mögött lappangó folytonosságot nem téphette szét.

Túl sok vagyok most, így, nem-tapinthatóan is. Még ha többet is látok, s láttam őrangyalom egy pillanatra, ahogy túlvilágian szép mosollyal intett felém, mikor a testem felett lebegtem azelőtt a végzetes képszakadás előtt... Jelen pillanatban magányos vagyok.
Mégis, maga a Gondolat lettem – abból pedig van egy pár, nemde?
Az Érzés pedig? Kiárad a gondolat testéből, de csak hogy vissza is térhessen belé újra.
Mikor minden elsimul, és békébe tömörül össze, és ahol végtelen a nyugalom: az a halál. Földöntúli igazságú harmónia csak az elmúlás. Tézisek és antitézisek kardján megtörik a földiség fénye... De ez itt – másmilyen fény.

Mindent átható, legmélyebb, legszétterjedőbb érzés most sajátom, ami keringőzik a csodákkal, felszállva, álmatlan magasakig, hol már nincs szomorúság... Maga a Magasság, a Felszállás ez a világi szemmel nem látható nagybetűs Érzés.
Szüleim arcán most leginkább legördülő.
Lecseppenek legkedvesebb szeretteim arcán, mint érzés, annak az időnek az emlékét gyászolva, melynek kezdetén még csak gondolat voltam. 
Most is vagyok, csak másként.
Milyen érdekes is ez. 
Kitépődtem, mégis véghetetlenné lettem; elveszítettek, valahol mégis visszakapnak.
A veszteség kése most beléjük hasít; mindenkibe, aki valaha szeretett.
Ó, bár tudnák, hogy továbbra is élek...
De hol? Ez még számomra is kétséges. És ijesztő.
Bár romantikus alkat voltam mindig – és most már az is maradok – nem igazán hittem  az örök üdvöt ígérgető Mennyországban.
A plátói szerelemnek sem voltam soha híve.
Most már nyugodtan beszélhetek, sőt, kiálthatok is, bele a messzeségbe – bár a szelek visszhangjába rejtett válaszhoz még nem elég vájt a fülem.
A fülem?! Miket nem hadoválok összevissza! 

De hogy is mondhatnám máshogy? 
Olyan lett hirtelen minden, mintha beszélni kellene szavak nélkül.
Egy biztos – egy darabig még itt leszek.
Hogy utána mi vár rám?
Tétje nincs, az tuti.
Vagy halála után az ember ne legyen már semmiben biztos?
Lehet, hogy a nagy idealisták a legnagyobb kétkedők?
Mindenesetre a csak testi létet ők vétózzák meg leginkább.

*

Suhanok kifelé a falak mögül.
Olyan most, mintha a levegő mindig felkarolna, és táncba hívna – különös élmény.
Ó, milyen tragikomikus! Mit meg nem adnék, ha csak egyet szívhatnék! Amekkora dohányos voltam, lehet, ha nem ilyen fiatalon, hanem húsz év múlva halok meg, akkor épp ez a szenvedélyem tett volna a sírba...
Komikus lenne pedig, ha a fülébe susognék annak a negyven körüli férfinak, adjon egy slukkot! Még ha hallaná is – minimum halálra vagy tűzesetbe ijeszteném. Én pedig úgysem érezném azt az ízvilágot... 
Nézd már, a kedvencemet szívja – dupla pattintóst!
Kész abszurdum! Erősebben érzem az aromákat –  a földi élvezetekről mégis le kell mondanom egy éle... És már megint a nyelv. Az a szemtelen, tökéletlen, de esszenciális nyelv...
S hogy mit látok ebben a férfiban? Érdekes, de mindent.
Ezer immanens gondrebbenést, melyek örök bábként tengődve sosem válhatnak a Kimondás pillangóivá.
Durván elfojtós az ürge.

Épp az édesapjával sétál, már jóval a kórház területén túl, én pedig siklok együtt velük. De egy gondolatomba kerül, s máris ott termek, ahol akarok. 
Hová is akarhatnék?...

Arra gondol ez a jól öltözött, kedves arcú úriember, miért is nem vitte hamarabb vizsgálatokra az apját... De az apa meg fog gyógyulni. Még vagy tizenöt évet biztos él az öreg.
Ő igen.
Balra fordultak. Tartok velük.

A cigaretta elparázslott. 
Én is.

Kiráz a hideg, megborzongok. Nem tudom, honnan tudhatom ezeket –  talán a halál után megváltozik az elme szerkezete, és helyet cserél a tudat és a látszatnál gazdagabb tudattalan? Hát ő lenne mindennek a fő sodróereje?
Azt hiszem, még sokat kell fejlődnöm.
Lehet, hogy újjá kellene születni?

*

Régi szerepem, alakom a Sohákba fúlt, és tonnányi fájdalomként él tovább. Minden Soha lefial, és ezer apró, még fájdalmasabb sohák lebegnek, és keringőznek a levegőben. Varázsos zenére táncolnak, de mind csontvázból van, bármilyen gyönyörű, elegáns ruhába bújt is. 
A lélek megannyi gőzölgő, életmeleg tányérja egyszerre törik össze. 
Mégis szép ez az egész. Mint egy mélabús költemény: szomorúság vizében oldódik fel a szépség pezsgőtablettája.
S bár sziklákhoz csapja az érzékeny, belső szöveteket a Hiány minden egyes perc-megnyilvánulása, hogy aztán ezer zúzódást hagyjon maga után, s a tenger csak zúg, hullámzik és fogad továbbra is vígan, még ha a sérült csapódások nyomát nem is képes letörölni –  mégis úgy érzem: élek.
Nem jobban persze, mint bármikor, nem paradicsomkodom itt, hiszen mindig is élveztem a földi pillanatokat – de itt is jó! Még furcsa, de kezd egyre élvezetesebbé válni.

*

Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik. 
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... 

*
Örvénylik, feszít, húzódik. 
A percek is, a belső világ is.
De csak most... 
Itt az idő. Megszűnik az Idő...
Még utoljára visszanéz a szellem, hogy lássa, mit hagyott maga után.
Örökséget vagy veszteséget?

Már nem lehet tovább holmi világok között ténferegni, a homállyal csereberélni fényvillanást, hogy áthasítsák egymást, mert ugye csak az álvalóságban ellenség fény és sötétség, a képzelet valóságában kezet ráznak és egymásba kulcsolódnak; nem lehet tereferélni angyalokkal, vagy éppen aurát kóstolgatni... Nem... Csakis most kell! A köztesben kell élni, nem ott, honnan indult el minden, s hová vissza is tér, s hol minden időtlen és határnélküli. Nem is lényeges igazán. A földiség ideje – a cselekedet ideje.
Címszavakban ennyi az élet.

*

Azt hiszem, tényleg meghaltam! 
Látom a fényességet, mi tudatom költeményének legelső zsengéje.
Ki ez az angyal az út végén?
Mostantól fel kell fognom, hogy tényleg  élni fogok...

Gondolatok a viharban

Felhőfehér szellőszekér
kereke bősz gombolyagszél,
egyre szórja súlyos nyirkát,
egyre szurkos égi világ;
szopránhangú homályhattyú
lobbant gyertyát, hol a faggyú
gyöngye röpke könny, mi dermedt,
és csak sír, hull, forrong felleg.
A viharnak csend az arca,
a csend után szó faragja
azt az érzést, mi csak korgó,
mint ég gyomra, mint fényholló;
ritka arcú, igazból font

a szó, miből hű szándék zsong.
... felhőfehér szellőszekér
utolsókat fuvall, s regél
fellélegző, belső tájról,
mit nem kavar viharmámor,
sem csendesség, sem vigasság,
és a csodák titkos nyitját
úgy fedi fel: teljes marad,
nem szabdalják görcsös savak,
vágya nincsen - biztos tudat
csak az: hagyva bármely utat
bárhová tart, sosem silány:
énbe nézve nincs rossz irány.

2016. szeptember 7., szerda

Tenger:vers


Világot elnyelő, sziszegő tenger:
költészet.
Hessegető tajtékja szurkálja
köznapi rezgések 
doh-hadát.
Ősvégzet.
Ösztönné lett, habzó éjszakák.
Mélyén fellegkorall: finom lak.
Ad magából,
mert befogad.
Kebelező kapaszkodás.
A szépséghez való
poliposodás -
tapadókorongból gyúló
tűztükörben
arcod tisztult mása.
Égvadra lövöldöző képzelet.
Madarak már nem csipognak fájva.
A révület puskaporával hintett
megnyugvás,
nem más,
mint
a kalligrafikus szenvedés,
marcangoló gyönyörűség,
fényévek illatához való
csaholó hűség.
Ő, a vers. 
Álmot belőle fejsz.
A távolság kékség: körbevesz.
Valami erő által minden 
tollforgató továbbevez.
Búg, sziszeg, csattan, suhog - 
vers: a tenger.
Akkor pontosak rá állítások,
ha túlzók.
S ha vájdokló varázsa
elnyel...


Hajóját
kritikusmoszatok
sebzik:
üresek.
Lapjaira bomlik szét
a sebzett építmény.
Elsüllyedt...
Romjai olyan bűvölőek...
Tudósbúvár úszkál,
a költő csörtet.
Érzésfőnix súlya alatt
a törmelékek
újjászerveződnek.
Ki tudná
ezentúl bántani őket?
Tartásom megmarad, Élet:
hiába versz.
A gerinc maga a kígyó:
sziszeg és tenger és Vers.