mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.
Valahol látom fiatal énem - megfagyok,
de ebből nem téli dermedés lesz.
Kinőtt rajtam minden, mi tán nem is lehet.
Védangyalok szárnyai puhán őrzenek.
Tojásfehér-égitestet ízlelem csak,
s éjjelente fehér álmú port könnyezek.
só-hintette fájdalmukat fénypohárból.
A legtisztább, szégyenmentes víz ez -
s esők belőle hullnak, mit elmém rászór.
Gondolataim a lét tompulásával
egyre élesednek: ködbe metsző élet.
Köröttem kerengnek csak károgó órák:
titkos tiktakok, elemi közelgések.
Engem csillagok húsa tanított meg
ütött-kopott padlóságban is álmodni.
Lélegzetem is szedett-vedett, s undort
keltek, ezt az egyet nem tudom megszokni.
Engem a sors kovácsolt - kitörni
viszont csakis én tudok.
A túlszelídség átka énbennem
a verébbé vált túzok.
Hisz én számotokra nem létezem -
hogy is éreznék? Se félelem, se dühösség,
se mosolyt inspiráló végtelen
nincs bennem, csak a Semmi padja, min ülök rég.
Peremén az álmoknak létezem.
Ha nem szeretnéd, ne is nézz szemembe!
Csak egyetlent kérek tőled, társam -
sajnálatod rögével ne temess be!
Tán a fent ücsörgő gőgök s a magamfajták
egy napra helyet cserélnek - odaát.
Hogy egy üres lét mennyire szétágazón
tartalmasítható, majd azt meglátják.
csak az, ki mást nyomorulttá tett.
Lelkiekben vagy éppen létszerűben?
Lényegében kettő egyremegy...
... tán egy nap álomfehér paplan alatt
ébredve friss reménység vár.
De hamarabb lesz égfelhő takaróm,
ne sajnálj engem, már nem fáj.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése