Az üres Földből nyílnak a legszebb világok.
Dimenzió-áthágások ide vagy oda.
Én e percekben Jelen-üzemmódra váltok.
Mindörökké-fátylat lebbent a most vagy soha.
Gyöngyöző pillanatok nevetése
robbantja fel a múlt holt mocsarát.
És én csak tovább alszom, hogy kélve
annál pihentebben éljek tovább.
Sorsjegyem füstje a szabadság torkát kaparja.
Égrőlszakadt mostantól a nevem,
ki nem-süppedő földiségében lubickolva
nem ismeri a szót: szeretetlen.
Egek földjét taposva, simítom világ lelkét.
Így már maradhatok, kinek születtem: igaz ember.
Kilép medréből a bús-szenvtelen ésszerű lét.
Ember ideatükrén át tekintek ki hunyt szemmel.
És szenvedéllyel. Tűz-virtus és az elcsendesült
hullámzó lelkiség tajtékfüstjén át kirajzolódok.
Mint alak, mint árny, hol félelmeimre hegedült
hangszerekre végtelenbe hangzó, egyensúly-húrt fonok.
Még itt lüktet ezer színverés - árnya a víz.
De már ott fürdetnek habok, hol visszmás a tűz.
S a láva az, mi kettőben egy, hiába írsz
szavakat, a mögöttük lappangó egyre űz -
Hogy megfejtsd végül. Hiszen szavak úgy, mint képek
lényege a szótlan képtelenség.
Mikor a képzelet betűi szárnyra kélnek...
Égről szakad le újabb s újabb ég.
Égrőlszakadt vagyok én. Más nem is
lehetnék, földem az ég, egem a föld.
Vakon, buzgón csak a hitetlen hisz,
hogy nem mutathat túl önmagán a Zöld.
Pedig lombok homlokán pelyhedző smaragd
ékkő - a Szín ezer tollpiheként hull alá.
Hogy a csiszolatlant te lélekké faragd,
és az elnémult táj dúsuljon fel szavakká.
Kincsesülő bővülését a világnak,
még itt belül hallom, míg álmodok.
Akkor ébresszetek fel, fény-fonta Árnyak,
hogyha az álmom többé nem lobog.
Halk rezge emlékeztető e hang: surran
a gyermekkor habvarázs-lelkisége.
De csak hogy a felnőttkort, mi tűzből csurran,
örök pillanatgyermekként elérje.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése