2016. augusztus 31., szerda

Az én és a vagyok



Mikor az én és a vagyok egyszer majd kiválnak egymásból,
hiába néznék tükörbe, helyette csak gyertyafüst táncol
elfújt életem asztallapján, kapaszkodnék bár mint játszi árny
egykor-lélegzésem falába, nem tér vissza az, csak a hiány
kamrái őrzik emlékem, és könyörgök minden valaha-sebért,
mit kaptam, erősített, éltetett, mi bennem éghetett, éppen ezért
most kell az ittben horgonyt vetnem, nem mások, csakis magam miatt,
lehet bár riadt millió félelembe fecsérelt pillanat,
mi nem bomlaszt, az ad hozzám, s csendembe vésem
a zajt, a zenét, a kedélyt, a bút, hol élnem
kell, az a jelen, a test, és a megéltek belső pompája,
akár lehúz, akár emel, magányom élménye sem árva;
a létleves szűrőn lezuhan csupán a fölös lé,
mi megmarad, az forrasztja halkigaz hitem eggyé.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése