Felhőfehér szellőszekér
kereke bősz gombolyagszél,
egyre szórja súlyos nyirkát,
egyre szurkos égi világ;
szopránhangú homályhattyú
lobbant gyertyát, hol a faggyú
gyöngye röpke könny, mi dermedt,
és csak sír, hull, forrong felleg.
A viharnak csend az arca,
a csend után szó faragja
azt az érzést, mi csak korgó,
mint ég gyomra, mint fényholló;
ritka arcú, igazból font
a szó, miből hű szándék zsong.
... felhőfehér szellőszekér
utolsókat fuvall, s regél
fellélegző, belső tájról,
mit nem kavar viharmámor,
sem csendesség, sem vigasság,
és a csodák titkos nyitját
úgy fedi fel: teljes marad,
nem szabdalják görcsös savak,
vágya nincsen - biztos tudat
csak az: hagyva bármely utat
bárhová tart, sosem silány:
énbe nézve nincs rossz irány.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése