Nincs Ámen

A ritkuló fény halántékára falevéltincseket sodor a nem-múló pillanat.

Újranyílik minden egyes, egykor sötétbe hervadt pillakehely, s illúziók horizontján át szépia impressziók vetülnek a fantázia vásznára. Újra él mindenki e Földön! De csak egy pillanatra...

Nyílhatnak bár elbűvölő szóvirágok a költő tollából, festhet sosemvolt színeket a festő ecsetével, formálhat könnyeknél nagyobb hatalmú érzelmeket az élethűbe koszorúzott szobrász, mozoghat a legbelsőbbnél is belsőbb dallamokra a táncos, és komponálhat bár madarak rezonanciáján túlnyúló muzsikát a zenész -  a legnagyobb művész akkor is a fényképész...

Na, nem ám a modern, géphez kötött, kattintómester - hanem énünk egy olyan része, mely képmásokon túl fest szellemiségünk csábítón igéző ürességére egy olyan értéket, mely a nem-múlónál is örökkévalóbb: az Elkaphatatlant. 

Több mint pillanat, de kevesebb, mint a légző istenség a mindennapokban - kisgyermeknyelv kacsacsőréből lett rigid relációsjel... Nem-múló, hullongó, túlnyúló, szent Elkapott!

Te, igen, ott - Te, pillanat!

Add, hogy lelki kincsesládikónkba sokkal több helyet szorítsunk Neked, mint azoknak ott, azoknak a savanykás, elgyötört, beposhadt daraboknak, melyek a jövő rettegő kaszáséleit, s a múlt korhadó rönkjeit fedik le nagyjából.

Élvezd! Azt hogy bennünk növekedhetsz, s Téged tisztelhetünk legjobban -mindörökké, Te, most!

Nincs Ámen.

Nem, nem zárunk le soha semmit.

Unalmas az öröklét bár, ezért vágja az égi tortaszelő darabokra végtelenségünk; mégis, ha Téged még életünkben megtapasztalunk, többek lehetünk, mint az eddig, középszerfüggők kábulatában senyvedők életérzésének összessége!

Hidd el! Így van, bizony.

Mert nincs időtlenség, és idő sincs - a szavak elfedik a valót, miként a tapasztalat a lehetséges ideálist... 

A szószike felboncolja a múlékonyság testét, miként a betűmetszőolló a szavak rejtelmes, mögöttesen megsejtett valóságát; de Te túlmutatsz mindezeken.

Mert Te, Pillanat vagy az egyetlen... az Isten.

Fáj talán a pillanat, melyben kicsúcsosodik szenvedésünk ordító kilimandzsárója, s minden igaz pillanatajtónak a kilincs a zárója -  a létesülés pillanata, az egész testéből történő kivájás pillanata mégis a legfájóbb, a legszebb dolog az életben! Nem a fájdalom fáj, nem a szenvedés szenvedtet - hanem maga a legszentebb! A Pillanat! A legszebb dolgok fájnak a legjobban.

Ezért, ember, fényképezz! Mert művész vagy. Határmezsgyéken, hajszálnyi különbségeken táncoló, de le sosem eshető művész vagy Te! A véglet tesz átlagossá, nem a középút, mi arany... vagy ezüst, vagy tudjam is én, mi a kedvenc drágaköved... 

Én inkább bizsut hordok... De nem különcködésből, hanem hogy a bizsus középút a puszta szépségen és az egyediségen közbülsőt képezve új hangokat komponálhasson a költői képzelet színeinek márványtáncára.

Csíííz! 

És ha lekaptad a pillanatot, a megfelelőt - érzésből, mély megfontolt értelemből, ikszekből és ipszilonokból, melyekre ellentétnyilakat sújt a böszme felszínes szemlélet - akkor biztosan visszacsókol.

Hiszen Ő az Igazi.