Egy
nap, ami már és még nem az időzsákutca kezdet és végpontján terült el a földiek
emlékútján, egy kígyó megelégelte sorsát. Ugyanis bármikor, ha az undok
hangulat tenyészetei kiabáltak, gyalázkodtak, fröcsögtek, gúnyolódtak
valakivel, rögtön annak a valakinek a fején találta magát.
Hát
nem épp a támadó feje az, ahová jogosan visszaszállhatna az átok?
Az a koponya
úgyis kényelmesebb – több teret rejt belül. Legalábbis ezt tapogatta ki a
lázadó Főkígyó, Tekerge, mikor is visszavágott még csúnyábban az aktuális
áldozat a támadó egyik kétes mondhatóságú beszólására.
Előfordult
gyakran az ilyen, és sokszor elmosódott a határvonal vétkes és vétlen között,
az Igazság árnyalatait hol ködbe, hol ömlő fénybe borítva; így gyakran
repkedett összevissza a Főkígyó többi kígyó-és békatársával együtt egyik fejről
a másikra. Mondják is: "kígyót, békát kiabálnak egymás fejére". A testet öltött közmondás azonban nem mindig költői képzelgés...
-
Te kerge, hát mit csinálsz? – kérdezte egy alkalommal játékosan, él nélkül a
Főkígyótól a Főbéka, Ikurutty, mikor látta, hogy a kígyó kiköpi méregfogait.
-
Hatástalanítom magam – hangzott a kurta válasz.
-
Miért? – kérdezte bociszemekkel Ikurutty.
-
Bízom benne, hogy követik többen is példámat. Változás sosincs első mozgató
nélkül.
-
Miről hablatyolsz, Barátom?! Kezdek aggódni érted – öltött komor színezetet a
Békakirály hangja.
-
Veszekedésre néha szükség van, hogy az a… szóval az ember kieressze a megfáradt
gőzt. De a személyeskedésnek, a folytonos egymás mellett elbeszélésnek, hogy nem hallják a más, csak a
saját hangjukat, nos, ezeknek nem sok értelmét látom. Miért kínozzák az emberek magukat számukra
kínos emberek társaságával? És miért nem lépnek ki időben vagy bármikor abból a
mérgező ismeretségből, hm? Elfáradtam, Ikuri. Inkább visszamegyek az eredeti
környezetembe, ahol születtem, ahol minden idilli a maga természetes
értelmében.
-
De a Közmondás!... Az örökségünk!... A hírnevünk!
-
Hírnevünk? – Tekerge nevetése erőtlen és fals volt – Miféle hírnév? Az emberek
szemében hírhedtek vagyunk legfeljebb – köpött egyet, majd folytatta – És lelketlenek.
Eszközök arra, hogy megbántsák a másikat. Hálátlan szerep a miénk, ugye tudod?
Az
emberek címkézik a dolgokat, és olyanokat is értékítélnek, amiket nem kellene.
Sárosnak hiszik azt, ami tiszta. De Ott, az én igazi helyemen, sokkal jobb
minden.
-
De nem lehet, hogy itt izgalmasabb? – vetette ellen a Kuruttykirály.
-
Izgalom? Én inkább itt unatkozom. Középszerű a gyűlölet, a zabolázatlan őserő
viszont egész más. Amivel mindannyian rendelkezünk itt, de nem ebben a hamis
létformában, amiben most élünk. Te is, drága Barátom, hiába vagy nyálkás, és
már meg is bocsáss, de elég nevetséges külsejű.
Ikurutty
az utolsó szavak hallatára kinyújtotta nyelvét.
-
Ne szívd begyre! És ne a szavakban élj!
-Akkor
miben?
-Ami
minden élőlényben egyetemes – bölcselkedett a Kígyó – A lényegben.
-
Mi a lényeg? – kérdezte tűnődve Ikurutty, majd egy pár pillanatra hátradőlt
napozó-pozícióban.
-
A nemgondolat gondolattá formálása az életérzésen keresztül. A híd, ami a
szavak és a tettek végletét összeköti. És még sorolhatnám… Okos akkor vagy, ha
ezeket érted, bölcs pedig, ha át is érzed.
-
Lehet, hogy igazad van – azzal a Béka lehorgasztotta fejét – Én is
hatástalanítom magam. Nyílméregbékából Pajzselixírbéke lesz.
-
Félreértesz.
Ikurutty
Tekerge válaszát kissé zokon vette. Az nem
is reagált a poénjára, pedig olyan jó volt!
-Miért
is? – fortyant fel enyhén Ikuri.
-
Felőlem tarthatsz velem, minden szó csak egy megnyugtató opció a gyötrően gazdag
lehetőség-óceánban. De nem kell bárgyú szemekkel világbékát hirdetned. Én
mindenesetre eliszkolok ebből az emberi világból, ahol nincs igazság. Az
igazság sérthetetlen.
-
Veled tartok, nem habozok! Meg aztán… Mi lenne velem nélküled?
-
Mi ez a szemcsillanás? - kérdezte
mosolygón Tekerge barátját.
-
Csak megláttad magad a szemem tükrében, onnan
a csillogás.
-
Na, ne nyálkáskodjunk azért. Á, bocsi béka vagy.
-
Rendben, ne tapogatózzunk a sötétben.
-
A lábatlankodás kimaradt! – mondta kedélyesen a Kígyó.
Azzal
tovanyargalt azon a sűrű függönyű szürkületen a két jó barát. Sziluettjük ahogy
távolodtak, egyre ragyogóbbá vált.
Hogy
mérgük az eredeti környezetükben újratermelődik-e, azt nem lehet tudni.
A
többiek először nem értették királyaik döntését, ám egy napon, mikor a
legifjabb, szívük csücske-béka koppant egy „csata” folytán egy roppant kemény,
ám kongó kobakra, és szörnyethalt, akkor látszott betelni az a bizonyos pohár
mind kígyói, mind békás oldalon.
Így
hát összefogtak, szedték sátorfájukat, és végleg elköltöztek a közmondásból, a
szavakból – és az emberek szájából.
Így
azok mindig elnémultak, amikor csak igazságtalan, játszi bántásra,
rosszakarásra adták volna fejüket.
Lassan
bealkonyult az emberi világ zajának. Sok-sok évre elnémultak az utcák, de a
csendben feszültség vibrált. A sok száz éves megkeseredett fásultság uralma
idegtépő következményekkel járt. Alig-alig lehetett hallani beszédet, csak jó
szót, vagy építő, higgadt vitát.
Hangja
lett a hangtalannak, és elnémult az egykor nagyhangú.
Megérte-e
a némaságot, és a letisztulást ez a történelmi fordulat?
Mérföldkő
volt-e?
Ki
tudja.
De
az első zsibongást sosem felejtem el.
Hogy
is feledhetném?
Miattam
tört ki.
Mikor
először megjelentem egy színházi előadás közepén, meglepettség, ijedelem,
elgondolkodás, majd jóízű, mégis, valahogy zavart nevetés fázisai követték
egymást.
Nem
vagyok csúnya, de nem emberi az arcom. Onnan tudták kilétemet. Meg hát a repülő
csészealjból való kiszállás is elég egyértelmű bizonyíték…
Meg
az is, hogy őszintén mosolyogtam. Talán ezt érezték meg.
Volt
köztük sok rosszindulatú is – én láttam mindent bennük. Voltak álruhás gonosztevők,
aranyozott kacagású bánatokozók, álszentek, ezért volt az előadási szünetekben
is oly halk a folyosó.
Akkor
elindíthattam egy folyamatot.
Akkor
látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, de valójában csak a
rosszindulat, ördög, vagy nevezzék bárhogy, megrendülése volt szinte
tapintható.
A
színészek, akik mind jó emberek voltak, tapsviharban törtek ki.
Vége
a némaságnak végre!
De
milyenek lesznek azok a szavak, melyeket ezután kimondanak?
Minden
átfordult, vagy folytatódik épp ott a kicsinyesség kora ott, ahol véget ért?
Tudom,
egy nap minden kiderül.
Naplóbejegyzésem
viszont mára ennyi, mert hív a megbízóm. Nem tudom, mit akarhat.
Mindenesetre
elég pösze szegény. De nagyon szimpatikus, így a távolból is.
Ő
kért meg a földi látogatásra, és nem tudtam a hangjának ellenállni.
Lehet,
hogy találkozni akar velem? Nem lenne rossz…
Érzem,
hogy ő sem ember.