Lépcső vagyok.
Érdekes
megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én
alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és mégis.
Rám taposnak, mégsem azért, hogy elnyomjanak és akképp jussanak feljebb, hanem
valamilyen nemesebb cél érdekében.
Eljutni
a következő
fejlődésfokozatra.
Ebben
rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik a nálam puhább anyagból szőtt létezők fel illetve lefelé a fokaimat; én is
észrevétlen töltöm be funkciómat – ha valamilyen bántalomban szenvednek,
illetve például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha pedig könnyedén megy
minden a felhőtlenség házában – legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor
kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá; mágnesként vonzza a csintalanság
vasát anyukák aggódó tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak mosolygok elnézően.
Éjnek
évadján, mikor épp senki sem jár rajtam, útra kelek, és belefészkelem magam az
emberek álomtudatába. Izgalmas szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek
gondolnak, mert a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam, vagy
lebotlanak, anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor végre én is élhetek.
És
az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege található. Látom a
témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni kivetülését az álmok tudatában- és a
pizsama hónaljrészén. Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.
Most,
hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a halandókat. Sok rossznak
az okai, de mégis, lelkük hamvas legmélyén fejlődni vágynak, jobb emberré válni.
Talán
ezért sem adtam fel ezt a „hobbim”.
Talán
ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az egyikkel.
Csak
még nem tudom, melyikkel.
De
egy biztos: szeretek lépcső
lenni.
Nincs
is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-palántákba új reményt
ültetni.
De
most be is fejezem.
Még
meghall valaki.