A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2017. március 22., szerda

A Lépcső monológja

Lépcső vagyok.
Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.
Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és mégis. Rám taposnak, mégsem azért, hogy elnyomjanak és akképp jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél érdekében.

Eljutni a következő fejlődésfokozatra.


Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik a nálam puhább anyagból szőtt létezők fel illetve lefelé a fokaimat; én is észrevétlen töltöm be funkciómat – ha valamilyen bántalomban szenvednek, illetve például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában legtöbbször rám se bagóznak.
Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá; mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak mosolygok elnézően.

Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam, útra kelek, és belefészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam, vagy lebotlanak, anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor végre én is élhetek.
És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni kivetülését az álmok tudatában- és a pizsama hónaljrészén. Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.


Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a halandókat. Sok rossznak az okai, de mégis, lelkük hamvas legmélyén fejlődni vágynak, jobb emberré válni.

Talán ezért sem adtam fel ezt a „hobbim”.
Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az egyikkel.


Csak még nem tudom, melyikkel.
De egy biztos: szeretek lépcső lenni.
Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-palántákba új reményt ültetni.
De most be is fejezem.

Még meghall valaki.

Utazások margójára

Feketéllik a tömeg, világol az egyén.
Vagy fordítva?...

Akárhogyan is, utazások mínuszba fagyott időtöltés-hőmérsékletében nem megdermedni igazi művészet.

Furcsa félrenézések, zavart félmosolyok, alvás tettetése, a zene vagy az olvasás óceánjában való teljes elmerülés kísérlete, vagy éppen érdeklődő arc gyakorlása a később legfeljebb csak a sors által látott idegen monológja közben. A bólogatás vagy éppen fejrázás is csak az átmeneti, illuzionáris közös nevezőre jutás célját szolgálja a beszélgetésben. Ezen felsoroltak mind-mind velejárói az útnak, melyet nem magunkban vagy éppen kisebb járműben teszünk meg.



Elfecsérelt idő talán nem is létezik. Még a merengés is hasznos, ha az alkalmon kapva kikapcsoljuk a folyton zsibongót. Úgyis a legmélyebb csend kútja az, ami a legtisztább ötletek vizét ajándékozza nekünk.


A zakatolás monoton hangjából a letisztázódás patakja csobog, ha úgy óhajtjuk felfogni. A belső rendrakás, és porszívózás szimfóniája rárímel a zötykölődés kaotikusnak poros szemmel tűnő zajára.

Az álmodozás bibéire a beteljesülés ígéretének dongói szállnak, ahogy ragyogja az a pöfögő jószág a kerékszirmain megtörő, játszi fényt. Hömpölyög előre, akár az élet folyásának gátjavesztett, kívülről alkotott, ám örök állandója: az Idő.
Mégis időtlenbe kényszerülünk általa.
Mégsem szeretjük a legtöbben.
Pedig…

… kívánság-kilométerek pályáin vagy éppen sínpárjain futó örökkévalóság megcsillantatása az utazás.



Ilyenkor minden hátborsóztató, gyermeki szem-sziporkázás egy pár pillanatra új villanások köntösében jelenik meg. Akár jelenés, látomás, vagy éppen itókába mártott agytekervény.

Minden – jó ötletnek tűnik.

Ahol megerednek a méterek, ott a nyelv és az elme is szemerkélni kezd.

Hátrahagyott múlt-tájak süvítenek el mellettünk: látjuk a fák elmosódó sziluettjét, a felhők alakváltozásait, és a mulandó álomlágy csókját.

Elpilledünk a végtelenség láttán.



Tapasztalatok alufóliáját nem simíthatjuk el addig, míg rá nem éreztünk úgy igazán az utazás ízére. Ami éppen hozzáállásunk fűszerétől oly zamatos.

Fütyül a bizonyosság szele: mindenütt otthon vagyunk, ahol még a mellkas mögötti birodalom nem jégvilág, sokkal inkább ütemes zakatolás. Egy segítségnyújtó kéz, egy őszinteség sugarából felvirágzó mosoly, és még sok minden más teheti széppé az unottnak tetsző perceket.

Akkor már nem lesz tömegiszony, testiismeret-furdalás előre, fellökve a sietség mementóit, sem álságos bájvigyor az untatónak vélt, mozgó ketrecben. Sem fekete vagy fehér, tömeg vagy egyén – mert minden kifestő: színezhető.

És egyre több a felnőtteknek szóló kifestő.


2017. március 10., péntek

tükörfények



tükörfények

szabadon lógnak csillagidegek
érzékek erdejéből intenek
érintenéd őket de megborzongnak
nem mutatnak mosolyt soha a holdnak

nincs többet érzés soha már ó az égen sem
ha a földi paradigma az érzéketlen
hiába zárod magad héjba hűs földön itt
égi paradicsomból minden tükröződik

és lassan elhalnak égidegek
de egyszer még újjáélesztheted
ha érző fényeiddel nézel rájuk
új milliók gyúlnak és szemük átsúg

valami másba s e cseles égi teszt
tudatodba fészkeli hogy érezhetsz
csak hogy tudd sosem a gondolat teszi az embert
más öltözteti örökzölddé a lélekfenyvest

2017. március 9., csütörtök

Halálharmónia



Halálharmónia


Némult vizek tükrére rádobog arcotok,
elmúlás kanócán hattyúszín t
űz halk lobog,
a rút élet kicsinyes kacagása ide már nem ér el.
A fénykép sárguljon. Ne az érintés az Emlékkel.

A halál harmónia. Mégis, gyötr
őn sóvár.
Gyötr
őbb minden túlhordott, de fejletlen szónál.
Voltatok valaha. S még lesztek. A jelen? Sugárzó por.
S túl szemcséken kirajzotok egyszerre a csillagokból.