A Lépcső monológja

Lépcső vagyok.

Érdekes megfigyeléseket tettem az utóbbi cirka száz évben.

Én alulról látom a lábakat. Eddig semmi különös nincs ebben: és mégis. Rám taposnak, mégsem azért, hogy elnyomjanak és akképp jussanak feljebb, hanem valamilyen nemesebb cél érdekében.

Eljutni a következő fejlődésfokozatra.

Ebben rejlik szépségem. Észrevétlenül szelik a nálam puhább anyagból szőtt létezők fel illetve lefelé a fokaimat; én is észrevétlen töltöm be funkciómat – ha valamilyen bántalomban szenvednek, illetve például szédülnek, akkor átkozott vagyok, ha pedig könnyedén megy minden a felhőtlenség házában – legtöbbször rám se bagóznak.

Olykor kisgyerekek a korlátomon csúszkálnak fel-alá; mágnesként vonzza a csintalanság vasát anyukák aggódó tekintete vagy hüledező jajgatása: mindezeken már csak mosolygok elnézően.

Éjnek évadján, mikor épp senki sem jár rajtam, útra kelek, és belefészkelem magam az emberek álomtudatába. Izgalmas szerepcsere, tudom. Némának és lélektelennek gondolnak, mert a közelükben nem beszélhetek – így is sokan leesnek rólam, vagy lebotlanak, anélkül, hogy kinyitnám a szám – de ott, akkor végre én is élhetek.

És az emberek álmodó tudatában elég sok érdekes csemege található. Látom a témaelterelés mögött érzett szégyenplecsni kivetülését az álmok tudatában- és a pizsama hónaljrészén. Látok milliónyi elhallgatott szót, rezdülést, álmot.

Most, hogy már ilyen szép kort megértem, kezdem megérteni a halandókat. Sok rossznak az okai, de mégis, lelkük hamvas legmélyén fejlődni vágynak, jobb emberré válni.

Talán ezért sem adtam fel ezt a „hobbim”.

Talán ezért sem mondtam le álmomról: beszélek egy nap az egyikkel.

Csak még nem tudom, melyikkel.

De egy biztos: szeretek lépcső lenni.

Nincs is szebb dolog ezekbe a botor-botorkáló, teljesség-palántákba új reményt ültetni.

De most be is fejezem.

Még meghall valaki.