2017. március 22., szerda

Utazások margójára

Feketéllik a tömeg, világol az egyén.
Vagy fordítva?...

Akárhogyan is, utazások mínuszba fagyott időtöltés-hőmérsékletében nem megdermedni igazi művészet.

Furcsa félrenézések, zavart félmosolyok, alvás tettetése, a zene vagy az olvasás óceánjában való teljes elmerülés kísérlete, vagy éppen érdeklődő arc gyakorlása a később legfeljebb csak a sors által látott idegen monológja közben. A bólogatás vagy éppen fejrázás is csak az átmeneti, illuzionáris közös nevezőre jutás célját szolgálja a beszélgetésben. Ezen felsoroltak mind-mind velejárói az útnak, melyet nem magunkban vagy éppen kisebb járműben teszünk meg.



Elfecsérelt idő talán nem is létezik. Még a merengés is hasznos, ha az alkalmon kapva kikapcsoljuk a folyton zsibongót. Úgyis a legmélyebb csend kútja az, ami a legtisztább ötletek vizét ajándékozza nekünk.


A zakatolás monoton hangjából a letisztázódás patakja csobog, ha úgy óhajtjuk felfogni. A belső rendrakás, és porszívózás szimfóniája rárímel a zötykölődés kaotikusnak poros szemmel tűnő zajára.

Az álmodozás bibéire a beteljesülés ígéretének dongói szállnak, ahogy ragyogja az a pöfögő jószág a kerékszirmain megtörő, játszi fényt. Hömpölyög előre, akár az élet folyásának gátjavesztett, kívülről alkotott, ám örök állandója: az Idő.
Mégis időtlenbe kényszerülünk általa.
Mégsem szeretjük a legtöbben.
Pedig…

… kívánság-kilométerek pályáin vagy éppen sínpárjain futó örökkévalóság megcsillantatása az utazás.



Ilyenkor minden hátborsóztató, gyermeki szem-sziporkázás egy pár pillanatra új villanások köntösében jelenik meg. Akár jelenés, látomás, vagy éppen itókába mártott agytekervény.

Minden – jó ötletnek tűnik.

Ahol megerednek a méterek, ott a nyelv és az elme is szemerkélni kezd.

Hátrahagyott múlt-tájak süvítenek el mellettünk: látjuk a fák elmosódó sziluettjét, a felhők alakváltozásait, és a mulandó álomlágy csókját.

Elpilledünk a végtelenség láttán.



Tapasztalatok alufóliáját nem simíthatjuk el addig, míg rá nem éreztünk úgy igazán az utazás ízére. Ami éppen hozzáállásunk fűszerétől oly zamatos.

Fütyül a bizonyosság szele: mindenütt otthon vagyunk, ahol még a mellkas mögötti birodalom nem jégvilág, sokkal inkább ütemes zakatolás. Egy segítségnyújtó kéz, egy őszinteség sugarából felvirágzó mosoly, és még sok minden más teheti széppé az unottnak tetsző perceket.

Akkor már nem lesz tömegiszony, testiismeret-furdalás előre, fellökve a sietség mementóit, sem álságos bájvigyor az untatónak vélt, mozgó ketrecben. Sem fekete vagy fehér, tömeg vagy egyén – mert minden kifestő: színezhető.

És egyre több a felnőtteknek szóló kifestő.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése