Feketéllik
a tömeg, világol az egyén.
Vagy
fordítva?...
Akárhogyan is, utazások mínuszba fagyott
időtöltés-hőmérsékletében nem megdermedni igazi művészet.
Furcsa
félrenézések, zavart félmosolyok, alvás tettetése, a zene vagy az olvasás
óceánjában való teljes elmerülés kísérlete, vagy éppen érdeklődő arc gyakorlása
a később legfeljebb csak a sors által látott idegen monológja közben. A bólogatás vagy éppen fejrázás is csak az átmeneti, illuzionáris közös
nevezőre jutás célját szolgálja a beszélgetésben. Ezen felsoroltak mind-mind velejárói az
útnak, melyet nem magunkban vagy éppen kisebb járműben teszünk meg.
Elfecsérelt idő talán nem is létezik.
Még a merengés is hasznos, ha az alkalmon kapva kikapcsoljuk a folyton
zsibongót. Úgyis a legmélyebb csend kútja az, ami a legtisztább ötletek vizét
ajándékozza nekünk.
A
zakatolás monoton hangjából a letisztázódás patakja csobog, ha úgy óhajtjuk
felfogni. A belső rendrakás, és porszívózás szimfóniája rárímel a zötykölődés
kaotikusnak poros szemmel tűnő zajára.
Az
álmodozás bibéire a beteljesülés ígéretének dongói szállnak, ahogy ragyogja az
a pöfögő jószág a kerékszirmain megtörő, játszi fényt. Hömpölyög előre, akár az
élet folyásának gátjavesztett, kívülről alkotott, ám örök állandója: az Idő.
Mégis
időtlenbe kényszerülünk általa.
Mégsem
szeretjük a legtöbben.
Pedig…
… kívánság-kilométerek pályáin vagy
éppen sínpárjain futó örökkévalóság megcsillantatása az utazás.
Ilyenkor
minden hátborsóztató, gyermeki szem-sziporkázás egy pár pillanatra új
villanások köntösében jelenik meg. Akár jelenés, látomás, vagy éppen itókába
mártott agytekervény.
Minden
– jó ötletnek tűnik.
Ahol megerednek a méterek, ott a nyelv
és az elme is szemerkélni kezd.
Hátrahagyott
múlt-tájak süvítenek el mellettünk: látjuk a fák elmosódó sziluettjét, a felhők
alakváltozásait, és a mulandó álomlágy csókját.
Elpilledünk a végtelenség láttán.
Tapasztalatok
alufóliáját nem simíthatjuk el addig, míg rá nem éreztünk úgy igazán az utazás
ízére. Ami éppen hozzáállásunk fűszerétől oly zamatos.
Fütyül a bizonyosság szele: mindenütt otthon vagyunk, ahol még a
mellkas mögötti birodalom nem jégvilág, sokkal inkább ütemes zakatolás. Egy
segítségnyújtó kéz, egy őszinteség sugarából felvirágzó mosoly, és még sok
minden más teheti széppé az unottnak tetsző perceket.
Akkor
már nem lesz tömegiszony, testiismeret-furdalás előre, fellökve a sietség
mementóit, sem álságos bájvigyor az untatónak vélt, mozgó ketrecben. Sem fekete
vagy fehér, tömeg vagy egyén – mert minden kifestő: színezhető.
És
egyre több a felnőtteknek szóló kifestő.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése