A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2017. április 18., kedd

Hajnalba hunyt hangok

Sápadt fátylak törékeny árnyát ében ecsettel festi a hajnali lehelet.
Sötét pitypangok szállnak tova, és szirmokat hullajt a lehet-nem lehet... Gondolatok finom hártyáin átszűrődik az ítélet vakító sugara.
Gargalizál a fekete csönd, mely az igazi, előítéletbuboréktól mentes ásványvizet sugallja - kortyogva azt, majd lassan lekotyog a fehér kávé.


Fekete cukor szemcséi alakok, jelenségek csavarodó cseréin át spirálba fonják egymást, együvé fortyognak, és táncát a gyertyáknak megőrzik emlékezet fiókjaiban a gondos, ráncolt elmék.



Csak azt kellene most tudni, hol van a nemlét, vagy van-e egyáltalán...
Visz-e egy egész világot a lélekvilág a hátán? Óh, nem hullhat kaptató porba utam fekete füstként, tovább! Miért vágyom folyton el, ez csupán életérzés, hiszen nincsen szebb, mint az Ideát! Fekszem a csillagos ég felett, s lenézek e világra. Ezer ódon rezdülés kavarog, bele az éjszakába...


Miért hiszem azt, naivan, hogy a korlátolt, semmiben nem hívő legalább olyan ostoba, mint ki mindenben hisz? Talán mert igaz? Ne is felelj, tollam, lapom, mert kihalsz, elporladsz, mielőtt az Egész oltár elé visz... az igazsággal és a válaszokkal való esküvődre, ne, ne feleselj, csak a földre szegezd pillantásaid!

Így már szemlesütve láthatod, milyen nyomot hagy is ember e portekén... E golyóbis legszebb tündöklése az a remény, hogy a természet kislábujjához felérhet egy nap.
 S ekkor, ha ezt magadba szívtad, akkor érted, mit jelent a szállóige: "az elmúlik csak, mi örök lett"...


Mert minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak. Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott, túlvilágról vágtató, és az a tó, melybe súlyaid dobod, az az a tó, mely rebbenetlen arcod tükrözi vissza.  
Felettébb finom arcvonásaid pedig valami rajtad túlmutatót tükröznek vissza.
Vagy minden túlmutat rajtunk, szent vagy szentségtelen halandókon?
Útküszködés után nem mindig jár korona, de a „köszönömök”-ben kavargó, nyersen érzett hálákért, mit az emberségért teszünk, mindig megéri.


Talán révbe értél, célod bár mindig van, és kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat. Arcod mosolyra vagy könnyre derül, és a csönd páráin át szitáló végtelen minden cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad.
Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb, mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen alkalom, mely a pillanat nevet viseli.
Kattan a fényképező-szándék, kattansz Te néhanapján (véletlen sem bolondok napján), kattan a zár, ha új éra-ajtó kilincset tapogat sötétben kezünk.











De lassan pirkad már.
Pirkadnak elmék, hulló éjszirmok köszöntik a Nap és az égbolt esküvőjét.
Pillanatsűrű levek csorognak most a hajnal fátylára, a világba, ebbe az elhagyott, szennyezett, rossz koszoktól szagló, mégis ideák tündéri füzérével átszőtt világba... Igaz, hogy másként csillámlik a szempont - s Te vagy az eldöntője? Vigyázz, el ne szalaszd ma van mindig a lét döntője!


Nyerni ki fog? A rajttól a végig győztesen ki robog? Te, vagy az a másik? Az a szellemtárs, az ördögi énke, ki megsúgja, mi lehet élted legnagyobb vesztesége? Sugallat is lehet hamis! Ne feledd.
Ne fedd meg a szavakat csak azért, mert helytelen használatú köntösbe bújtattad őket. Mit kényelmetlenebb viselni - létet vagy a földet?...
S a nap első sugara csak előre törtet...
Felhőpárnákon honolsz vagy föld a lakod?
Ma dönts, mert ez a Te napod...

A puszta látáson túl

Ahol a valószínűtlenül szép, Igézet gőzét puhán gomolygató horizont vörösbort kortyol, koccintva a felhőkkel, ott a pohár a megsejtő értelem ágbogas rejtelmek bölcs felfogója.
Így rezdülsz rá az idegpályáimon túlívelő megfoghatatlan birodalomra.
Smaragd homály finomul bele tükörképembe: újjáéledtem Tőled kezdve, akár a természet most, e halk zongorázó tavasszal. Betoppantál, akár a színtelen, üres égbolt házikójába a szivárványcsalád. Alkonnyá vérzik el a nappal kevély marconasugara, és hajnal kardja hasítja át az éjszaka selyembőrét: ezt hívják körforgásnak.













Ahogy viszont Téged hívnak valójában, az nem az izgága változás szövőszékén létezik, hanem az állandóság lobogóját lengeti a szív-viskón. Minden áldott percben kirakom a sajátomra, hadd tudják csak: itt egy szent Név lakik.
Tarka zászlómon árnyalatok brillíroznak, épp oly bőségesek, mint amilyen vagy Te is. Vagy mint csillaghalaktól feldúsult éjtó. Varázslatod Tava.

Megérkeztem. Végre nem az Egyedül lélegzetritmusában motoszkálok. Veled táncolhatok: ez élmény. Keringőnk kavargó, messzire hallatszó sziluettje dobbanássá simul arcomon: ilyenkor beszélek. Vagy suttogok, hogy halld a láthatatlant. Kötelékünk vibráló verseit: a szavakon túlit.
Vetíted a vetíthetetlent, vászon is vagy a Minden mezején.
Művészet, tudomány, ábránd és talapzat.
Álmaim álmaiban sem véltem volna azelőtt: létezhet ilyen fokú fokozhatatlanság, mint ki Te vagy. Azelőtt-énem raktárában doh honol, és pókhálós, és nevetséges.



Most ősidők illata hatja át szobám, és a megvalósulás lepkéi birizgálnak reggelente, és tiszta, romlatlan kacagás rezegteti csak csodák dobhártyáit. Egy feledésnyi időre távolodok múltamtól, mi kósza kísértet. Az a raktár is el lett bontatva, mikor először megérintettelek. És ennek emlékeztetőjeként megérintelek.
És visszaérintesz. 

Rám nézel, kedves mosolyod az áhítat vajává puhítja makacsságom minden kóbor lélekrészét. Veled nem elhiszem, hogy boldog lehetek: tudom, hogy az vagyok.
Kulcs vagy, és még sok minden más. Igen sok.
Nagyra nőnöd nem szükséges: annak születtél.

Mert zöld az igézet vize, és álmaim Általad hatalmasra vetítve – lényedben fürdőzve testet ölt bennem a hamisítatlan valóság. Szebb, mint bármelyik létező világok legszebbike: mert ebben a világban itt és most Te: létezel.


2017. április 10., hétfő

Szélvarázs

Fényforgácsok zsenge illatát susogja a lombkorona,
íriszbe mosódnak képek, csak a szélnek van körvonala -
Ő az, ki titkok kehelyneszét mézellő bölcsességgé érleli,
ódon éjek tintájából az els
ő hajnal lapjára lépve ki.
Ő az, ki súlyokat cipel, s játszi lebbenéssel
a legmélyebb gödörb
ől a legszebb égig ér fel;
Ő az, ki leheletével fülekbe súg minden szeretleket,
Ő az, ki által megvalósítok, nem csupán illón kergetek.
Ő az, ki gyökerestől fejlő-serkentő gondot kicsavar,
Ő az, ki kavar csodákat, falevél-trónon Ő az angyal,
Ő az, ki a hamvakat az örökkévalóság selyemködébe hordja,
Ő a hulló elmúlás, de elmúlás hullása is: lelkek körforgója;
Ő az, ki nélkül a tenger nem hullámzana: dermedne víztükör,
Ő az, ki nélkül mozgás sem lenne: papírszárny sem röpülhetne föl,
Ő a libegés, Ő a rugó, Ő a varázs, Ő az Ér - Ő, a Szél...
Ősszívet markoló érzések irányába a Vándor hazatér.

Tükörmonológok

I.

pupilládról
lepergő
énképed
kanyargó útján
a tört fényévek
elbírják a súlyt,
s azt, mi sújt –
tükörtől tükörig
ez az út




II.

tükörmély-éjjeleken
arcaink fénylenek fenn
idelenn
találkoztunk…




III.

kútsötétségből
felragyogó
homályos
derengés:
belenézve
megpillantod
képmását arcodnak,
eredetijét
csak a benned élő másik
érezheti
teljes-ében



IV.

látsz magadban
társam vagy,
látlak magamban
– az az Arc szabad –