Sápadt fátylak törékeny árnyát ében
ecsettel festi a hajnali lehelet.
Sötét pitypangok
szállnak tova, és szirmokat hullajt a lehet-nem lehet... Gondolatok finom
hártyáin átszűrődik
az ítélet vakító sugara.
Gargalizál a fekete csönd, mely az igazi, előítéletbuboréktól
mentes ásványvizet sugallja - kortyogva azt, majd lassan lekotyog a fehér kávé.
Fekete cukor szemcséi alakok, jelenségek csavarodó cseréin át
spirálba fonják egymást, együvé fortyognak, és táncát a gyertyáknak megőrzik
emlékezet fiókjaiban a gondos, ráncolt elmék.
Csak
azt kellene most tudni, hol van a nemlét, vagy van-e egyáltalán...
Visz-e egy egész világot a lélekvilág a hátán? Óh, nem hullhat
kaptató porba utam fekete füstként, tovább! Miért vágyom folyton el, ez csupán
életérzés, hiszen nincsen szebb, mint az Ideát! Fekszem a csillagos ég felett,
s lenézek e világra. Ezer ódon rezdülés kavarog, bele az éjszakába...
Miért
hiszem azt, naivan, hogy a korlátolt, semmiben nem hívő legalább olyan ostoba,
mint ki mindenben hisz? Talán mert igaz? Ne is felelj, tollam, lapom, mert
kihalsz, elporladsz, mielőtt az Egész oltár elé visz... az igazsággal és a
válaszokkal való esküvődre, ne, ne feleselj, csak a földre szegezd
pillantásaid!
Így már szemlesütve láthatod, milyen nyomot hagy is ember e
portekén... E golyóbis legszebb tündöklése az a remény, hogy a természet
kislábujjához felérhet egy nap.
S ekkor, ha ezt magadba
szívtad, akkor érted, mit jelent a szállóige: "az elmúlik csak, mi örök
lett"...
Mert
minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak.
Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég
recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb
jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott,
túlvilágról vágtató, és az a tó, melybe súlyaid dobod, az az a tó, mely
rebbenetlen arcod tükrözi vissza.
Felettébb finom arcvonásaid pedig valami rajtad túlmutatót
tükröznek vissza.
Vagy minden túlmutat rajtunk, szent vagy szentségtelen
halandókon?
Útküszködés után nem mindig jár korona, de a „köszönömök”-ben
kavargó, nyersen érzett hálákért, mit az emberségért teszünk, mindig megéri.
Talán
révbe értél, célod bár mindig van, és kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat.
Arcod mosolyra vagy könnyre derül, és a csönd páráin át szitáló végtelen minden
cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad.
Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb,
mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem
az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen
alkalom, mely a pillanat nevet viseli.
Kattan a fényképező-szándék, kattansz Te néhanapján (véletlen
sem bolondok napján), kattan a zár, ha új éra-ajtó kilincset tapogat sötétben
kezünk.
De
lassan pirkad már.
Pirkadnak elmék, hulló éjszirmok köszöntik a Nap és az égbolt
esküvőjét.
Pillanatsűrű levek csorognak most a hajnal fátylára, a világba,
ebbe az elhagyott, szennyezett, rossz koszoktól szagló, mégis ideák tündéri
füzérével átszőtt világba... Igaz, hogy másként csillámlik a szempont - s Te
vagy az eldöntője? Vigyázz, el ne szalaszd ma van mindig a lét döntője!
Nyerni
ki fog? A rajttól a végig győztesen ki robog? Te, vagy az a másik? Az a
szellemtárs, az ördögi énke, ki megsúgja, mi lehet élted legnagyobb vesztesége?
Sugallat is lehet hamis! Ne feledd.
Ne fedd meg a szavakat csak azért, mert helytelen használatú
köntösbe bújtattad őket. Mit kényelmetlenebb viselni - létet vagy a földet?...
S a nap első sugara csak előre törtet...
Felhőpárnákon honolsz vagy föld a lakod?
Ma dönts, mert ez a Te napod...