Hajnalba hunyt hangok

Sápadt fátylak törékeny árnyát ében ecsettel festi a hajnali lehelet.

Sötét pitypangok szállnak tova, és szirmokat hullajt a lehet-nem lehet... Gondolatok finom hártyáin átszűrődik az ítélet vakító sugara.

Gargalizál a fekete csönd, mely az igazi, előítéletbuboréktól mentes ásványvizet sugallja - kortyogva azt, majd lassan lekotyog a fehér kávé.

Fekete cukor szemcséi alakok, jelenségek csavarodó cseréin át spirálba fonják egymást, együvé fortyognak, és táncát a gyertyáknak megőrzik emlékezet fiókjaiban a gondos, ráncolt elmék.

Csak azt kellene most tudni, hol van a nemlét, vagy van-e egyáltalán...

Visz-e egy egész világot a lélekvilág a hátán? Óh, nem hullhat kaptató porba utam fekete füstként, tovább! Miért vágyom folyton el, ez csupán életérzés, hiszen nincsen szebb, mint az Ideát! Fekszem a csillagos ég felett, s lenézek e világra. Ezer ódon rezdülés kavarog, bele az éjszakába...

Miért hiszem azt, naivan, hogy a korlátolt, semmiben nem hívő legalább olyan ostoba, mint ki mindenben hisz? Talán mert igaz? Ne is felelj, tollam, lapom, mert kihalsz, elporladsz, mielőtt az Egész oltár elé visz... az igazsággal és a válaszokkal való esküvődre, ne, ne feleselj, csak a földre szegezd pillantásaid!

Így már szemlesütve láthatod, milyen nyomot hagy is ember e portekén... E golyóbis legszebb tündöklése az a remény, hogy a természet kislábujjához felérhet egy nap.

 S ekkor, ha ezt magadba szívtad, akkor érted, mit jelent a szállóige: "az elmúlik csak, mi örök lett"...

Mert minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak. Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott, túlvilágról vágtató, és az a tó, melybe súlyaid dobod, az az a tó, mely rebbenetlen arcod tükrözi vissza.  

Felettébb finom arcvonásaid pedig valami rajtad túlmutatót tükröznek vissza.

Vagy minden túlmutat rajtunk, szent vagy szentségtelen halandókon?

Útküszködés után nem mindig jár korona, de a „köszönömök”-ben kavargó, nyersen érzett hálákért, mit az emberségért teszünk, mindig megéri.

Talán révbe értél, célod bár mindig van, és kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat. Arcod mosolyra vagy könnyre derül, és a csönd páráin át szitáló végtelen minden cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad.

Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb, mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen alkalom, mely a pillanat nevet viseli.

Kattan a fényképező-szándék, kattansz Te néhanapján (véletlen sem bolondok napján), kattan a zár, ha új éra-ajtó kilincset tapogat sötétben kezünk.

De lassan pirkad már.

Pirkadnak elmék, hulló éjszirmok köszöntik a Nap és az égbolt esküvőjét.

Pillanatsűrű levek csorognak most a hajnal fátylára, a világba, ebbe az elhagyott, szennyezett, rossz koszoktól szagló, mégis ideák tündéri füzérével átszőtt világba... Igaz, hogy másként csillámlik a szempont - s Te vagy az eldöntője? Vigyázz, el ne szalaszd ma van mindig a lét döntője!

Nyerni ki fog? A rajttól a végig győztesen ki robog? Te, vagy az a másik? Az a szellemtárs, az ördögi énke, ki megsúgja, mi lehet élted legnagyobb vesztesége? Sugallat is lehet hamis! Ne feledd.

Ne fedd meg a szavakat csak azért, mert helytelen használatú köntösbe bújtattad őket. Mit kényelmetlenebb viselni - létet vagy a földet?...

S a nap első sugara csak előre törtet...

Felhőpárnákon honolsz vagy föld a lakod?

Ma dönts, mert ez a Te napod...