Azzal
a sokadik világvégével kezdődött minden. Mert már
régóta tudja a mindenkori Emlékezet, hogy a „vége” szó nem csupán hangalakilag
rímel rá a „békére”.
Vagy
csak én tudom?...
Lustán
pihennek el a csöndek a tökéletes illeszkedés új érájában: a teljes
viszálynélküliségben. Nem minden ellentétpár játszik libikókán…
Inkább
kísértetiesen elmosódott, ringatózó hinta az, ami végül az egyiket halálos
átpördülésre, vagy éppen homokba bukásra készteti.
Mikor
jön már el az igazi, a legigazibb első
hajnal?
Csillagsok
pirkadat virradt már – láttam is párat, még egyetemista koromban – volt továbbá
pár világkezdet, de ennél zsigereket zsongítóbb aligha lesz. Ha lesz
egyáltalán…
Azt
hiszem, az tényleg egy új világ lenne.
Újabb
és elemibb a legelső Föld-gőgicsélésnél,
melyet elnézőn mosolygott meg a Nap!
Tiszta
lapot akarok, nem olyat, amit a semmitmondás betűi
írnak tele.
A
rossz és a jó lagymatag ízű levesét ugyan már előttem
sem sok ember kanalazta be, mégis, én vagyok az a bizonyos utolsó és egyetlen,
aki még vágyja a szükséges rosszat.
Hogy
megérti-e valaha, valaki, amit én itt most lejegyzek? Legyen ez a gyűrt,
ám szenvedéllyel teleírt papirostömb az „igen” válasz utolsó reményének
szimbóluma. A teljes elsimultság végének sugarára áhítozva.
*
Már régóta benne volt a levegőben a lehetséges vég forgatókönyvének minden mozzanata. A Fájdalom jeges ollója örök sivárságba dermesztette a világot.
A
misztikus előjelek feljegyzése, a balsejtelmes
megérzések figyelmeztető villanása, és a könnyed
csevegések szolidaritásának látszatfelszínessége mind-mind olyan mélységet
takar, ami végül lesütött szempárba taszítja az emberiség érzékenységgel
sújtott felét.
A
rezdülés kamráiban elraktározott értelmek különc hordozóit.
Akik
a lét-éjt nevető hajnallá hajlítják, hogy
aztán eltörjön újra és újra a sürgés-forgás sírjára rakott mécses.
Szomorún
kedves sorsok ezek. Az apró-cseprőben
is hatalmasat látóké.
Én
nem voltam soha ilyen.
Tudok
róluk, mert mindamellett, hogy egyedül az én emlékezetemből
nem törlődött
ki semmi, ami a Nulla Konfliktus világa előtt
volt, még príma kis képességeket is szereztem.
Átok
ez, tiszta átok… Áldás is persze, de a Nincs Ellentét országában csak ezt a
fogalmat ismerik. Így, bár furcsán hangzik, de szomjazik a lelkem a
Negatívumra!
Azokra a szívmélyítő ásásokra, melyek látszólag eltemetnek, hogy aztán annál gazdagabb élményekkel támadhassak fel!
Azokra a szívmélyítő ásásokra, melyek látszólag eltemetnek, hogy aztán annál gazdagabb élményekkel támadhassak fel!
De
mit tegyek, ha legfeljebb régészeti leletként állja meg a helyét a Viszály szó?
A fenébe is, még csak bolondnak sem tartanak – bármit teszek, üres mosollyal nézik el nekem!
A fenébe is, még csak bolondnak sem tartanak – bármit teszek, üres mosollyal nézik el nekem!
Hogy
visszaélek-e vele?
Néha
lehet, hiszen én vagyok az utolsó gyarló e valaha kék-zöldre vert golyóbison.
Nem
tudom, miért én lettem épp az, de nincs ember, aki ne tehetné fel bármi kapcsán
a „miért én?” kérdést. Ez olyan, mintha azt kérdeznénk: „miért létezik a miért
szó?” Felesleges körök, egymásba rakott babák, farkincája ízét élvező
kígyó. Ismerős lehet mindenkinek… vagy csak nekem?
*
Azon
a hajnalon Előszél nem volt, legalábbis az én
olvasatomban.
(Lehet-e
más olvasat?)
Hiszen
minden kornak megvolt a maga apokalipszise.
Ki
ne érezte volna úgy, legalább egyszer abban az egy, vagy épp csak deja vu-sen
egy életében, hogy minden összeomlik?
A
háborúknak és az ártó, netán gyilkos szándékoknak egyébként mindig ellene
voltam – mai fejjel is. Nem igaz, hogy a béke puhánnyá tesz.
Mégis,
kiket?
Az
Ember zászlaja alatt a Végtelenség lakhelyét átszúró, emberségtudatlan
egyedeket? A szeretetgyilkos, összekulcsolt kezűeket?
A nemvaracskos testbe született mégis-varacskosokat? Az élet harcaihoz gyáva,
próbatétel-edzetlen, izmokba és puskaporszagba menekülő
sosem-erőseket?
A csörtetve csodákat nyeső, dobogás-deficites,
pozitívumra analfabéta, fantáziátlan fantomokat?
Őket
mondjuk nehezen, mert eleve azok voltak. Gyöngék, még ha nem is törékenyen rezdülők.
Pontosabban többek közt éppen azért…
Valójában
nem a béke béget, és nem a vélt egyformaság sikolt ármányért, hanem a (rossz) tapasztalathoz
tapadt, megszokás-rétegek vértezték fel Hanggal a mindentudás magabiztos
klónjait. Félő azonban, hogy karót nyelt önhittségük
héliumnyeléssel is társult, és hangszálaik rezonanciája nevetséges színezetet
öltött végül. Aranytorkuk, lehetséges, csak fuksz-szín sprével lefújt árok volt,
melyből
olykor irdatlan karcos röfögés hallatszott.
A
hangerő-gyengeség
a zaj. A hőbörgés tartalma nem egyezik meg a
csicsergésével. A madarak éneke tartalmasabb.
A
különbözőség,
a változatosság gyönyörének madara csak a berögződések
ketrecét hátrahagyva szárnyalhat teljes valójában.
Az
ajándék is csak addig raboskodik, míg meg nem váltjuk csomagolás-börtönétől.
Ha kiszabadul, bontakoztathatja csak ki örömszerző-képességét.
Értelme
a gyilkos szándékoknak annyi, mint hibáztatni a semmit azért, mert definícióját
egykor megalkottuk.
Persze,
mindennek van nagybetűs változata, az elgondolhatón
túl. A Semmi végtelen fenségű fogalma például mindennél
nemesebb.
És
még valami.
Csak
a föntebb említett „mégis-varacskosak” gondolják – illetve már csak gondolták –
azt, hogy szükség van gyalázatokra, ahhoz, hogy ne az unalom sivatagában
süppedjünk el.
Az
én Oázisom viszont más.
A
viszály visz előre, nem a fölös gyűlölség
kivetülései. Bizony, miként ősöreg korokban gondolkodók
megállapították már: a szeretet és a viszály a fejlődés
kulcsa.
De
mit ér a régebbi korokban oly sóvárgott egységélmény, ha csak azt kapjuk tálcán
folyamatosan? Megavasodik, elszürkül, végül elhamvad… Elemeire hullik szét,
alapjaiban válik lényegvesztetté.
Az
már nem is igazi szeretet! Az építő
kritikanélküliség, a „csak egy” választást mellőző
attitűdje,
és a változás igénye nélküliség olyan unalmat teremt, amitől
még a fenti fantáziátlan, álharcos fantomok is fejvesztve menekülnének!
Jelenleg
nincsen épületesség, nincs szellempezsdítő
vita, nincsenek többé küzdelmek az életben, nincs cél, nincsenek álmok… Nincs
élet!
De
elég a zárójelekből.
Most
kibontom azt a napot, mikor mindennek vége lett, és a pozitív rossz is eltörlődött
a Föld színéről.
*
Azon
a reggelen mintha élesebben éreztem volna környezetem rezgéseit.
A
természet és az élet iróniáját, amit lelki szemeim előtt
látok, ahogy röhögnek tele szájjal, kezükkel olyan mérleget formálva, melynek
egyik oldalán a bomlás, a másikon pedig a születés megannyi jelképe billeg,
másodpercenként változtatva a súlyt, és az emelkedés-süllyedés aktuális főszereplőjét.
A
garázsunk előtt egy döglött állattetemet pillantottam
meg – nem patkány volt, inkább vakond lehetett – az eltakarítást követően
pedig, ahogy szeltem felfelé a társasház lépcsőit,
friss, ínycsiklandozó, varázslatos fánk szimatgőze
telítette meg a levegőt.
Máskor
nem vettem volna figyelembe az ilyen, kóbor művészlelkeket
elragadtató, mondvacsinált, lírai összefüggéseket, de akkor valami furát észleltem.
Lebomlás és az élet finom gőzei… Azt hiszem, akkor éreztem először, úgy igazán az Osztályrész keserédes illatát.
Lebomlás és az élet finom gőzei… Azt hiszem, akkor éreztem először, úgy igazán az Osztályrész keserédes illatát.
„Míg
egyesek főznek, addig mások épp bomlanak, tiszta
sor, csak a láthatatlan dolgok örökkévalók” – gondoltam magamban, majd
megborzongtam saját, korábban nem tapasztalt szentimentalizmusomtól.
Szokatlan,
hátborzongató állandóság érzete lett rajtam úrrá: „Meghalok, legalább egy
biztos dolgot tudok, akkor már megnyugodtam”
Groteszk,
mulattató gondolatok ezek, akkor mégis végtelen nyugalmat kezdtem el érezni.
Majd
jött az önreflexió, kérlelhetetlenül szúró, mindig-törött tükrével, és végül a
szilánkok… „Hát tényleg meghalok? A Kapun, aki belép aznap (vagy kilép, nézőpont
kérdése), még a legjózanabbja is, megérzi, meg ám!
Miért vagyok ilyen nyugodt?!” – ettől a felismeréstől még idegesebb lettem.
Nem tudhattam, hogy én leszek az egyedüli a világon, aki ugyanabban a poláris tudatban marad, amiben eddig is volt…
Miért vagyok ilyen nyugodt?!” – ettől a felismeréstől még idegesebb lettem.
Nem tudhattam, hogy én leszek az egyedüli a világon, aki ugyanabban a poláris tudatban marad, amiben eddig is volt…
De
a Közös Tudat számára mégiscsak meghaltam. Örökre vagy sem, azt nem tudhatom.
*
Azon
a délelőttön
mindent kiköptem. Semmit nem ettem meg, amit főztem
– ellentétben az egész emberiséggel.
Minden
értelemben.
Ötpercenként
rohanni a vécére, mert ami ételt mégiscsak magamhoz vettem, hiszen halandó
volnék, táplálék nélkül korog a gyomrom, ha sokáig nem eszem, akkor pedig a
szeretteim lelke korog utánam, szóval... azt az ételt mind kihánytam. Majd
magától a szagtól hánytam.
Ha
létezik ízhorror, ez az volt. Rosszul vagyok, ha csak egy halvány emléke is
felidéződik
nyelvemben, inkább le sem írom, mert most épp vannak a mellékhelyiségben…
Maradjunk
annyiban: a legromlottabb étel íze is elbújhat mellette.
Mintha
magát a halált kóstoltam volna meg.
Vagy
még rosszabbat…
Olyasmit,
amit most élek, mióta nincs harc, küzdelem, álmok, cél…
Igen, így visszagondolva mégiscsak volt előszél.
Igen, így visszagondolva mégiscsak volt előszél.
Csak
akkor még nem sejtettem.
*
Az
a dél más volt, valóban más, mint a többi.
Sokat
néztem azelőtt az ég különös színeváltozásait: az unalmas nyári kéktől elkezdve
a vörhenyesen vagy éppen liláson át, a szürke és sötétkék megannyi árnyalatával
bezárólag láttam én már mindent – de ilyen szokatlan színűt még sosem
tapasztaltam.
Akár
egy szomorú mosoly: színpompás, sokszínű, mégis, elképzelhetetlen melankóliát
árasztó.
Kezdetben,
csalfa első benyomásképpen, csak nyugtáztam magamban, milyen helyes kis pofija
van az égboltnak; milyen elcsigázott, mégis zsenge jóság tükröződik most belőle…
Ugyanis
annyi színpaca virított rajta, mintha legalábbis behúztak volna neki vagy két
napja. És mégis élvezné.
Nem,
nem szivárvány volt, inkább amolyan hányaveti módon, de annál művészibb
lezserséggel odadobott plecsnik voltak azok. Vállat vontam, mondván, nem vagyok
én meteorológus, és ebben az évszázadban amúgy sem lehet semmin meglepődni már.
Aztán
egyre jobban kezdtem porcikáimban érezni a belőle felém irányuló, csontig ható
szomorúságot. Nem rikított az ég: érzéseim azonban, mintha kiültek volna
bőrömre, ami úgy tűnt, lassan csakugyan színruhát ölt.
Tele
lettem én is foltokkal, mintha megvertek volna. Ekkor tudatosult először bennem
az átsuhanó gondolatok teremtő felelőssége; az az erő, melyben testet ölt a
lehetetlen, és amely mindenkiben ott kell, hogy legyen, mégis, csak én éreztem
kerek e világon. Az emberek az erkélyről látva ugyanolyan kedélyesen
sétálgattak, nevetgéltek, vagy éppen villámokat sújtott szemük egy-egy
elhaladó, és nem jelző biciklis után.
„Nem
igaz, hogy csak én veszem észre, csak én látom, hogy valami nem stimmel?!” –
mire egy semmiből a fagyasztó tetején termő kígyó kezdte el sziszegni azt, amit
az imént sikoltottam – a fejemben.
Az
a szombat délután már merőben különbözött nemcsak a többi szombattól, hanem az
emberiség időmérő kezdete óta lévő összes naptól.
*
Az
apokalipszis elképzelését sokan különféle mítoszokból, vagy művészeti
alkotásokból merítik, azonban senki sem beszél a minden lélekben meghaló
világról: a Pillanatról.
Egy
pillanat műve minden jelentős változás. Egyetlen szemvillanásnyi időbe telt
csak, míg végleg elidegenedtem a világtól.
És
senki nem beszél és beszélt arról, hogy a világvége leginkább az egyénben
játszódik le.
A
délutánom maradék része teljesen szokványosan telt, mintha kitörölték volna
fejemből az előzményeket: tevékenységnaplóm lapjait kiradírozta valami
ismeretlen hatalom.
Csak
azt vettem észre, hogy mindenki – beleértve a családomat – elvarázsoltan áll,
az eget fürkészve.
Én
csak legyintettem, és tovább folytattam a hétvégére is bőven jutó munkámat.
A
gépem bekrepált – te jó ég, valóban lehet valami a levegőben! – minden zizgett,
zúgott, és valami furcsa, konstans kornyikálás hallatszott mindenhonnan.
Körbevett az ének, és én gunyorgón azt gondoltam: „Napjaink túltömjénezett
üdvöskéi így reagálják le a világvégét” – már majdnem el is kacarintottam
magam, mikor egy nyikorgó hangra lettem figyelmes. Mintha a közelünkben lévő
vasútátjáró felől jött volna. „A vonat sikolya… Hm… jó kis cím lehetne… de
milyen?” – továbbgondolni már nem volt időm, mert azonnal rengeni kezdett a
ház.
„Csak
a képzeletem játszik velem, biztosan, igen!” – próbáltam magam a világ
legközhelyesebb szavaival nyugtatni, minthogy ilyen helyzetekben ez is a leginkább
idegsimító módszer.
De
nem: tornádószerű tölcsérek bújtak ki, és ami azután következett… Nos, az az
oka az egész utána kialakult világszemléletnek.
Abban
a tölcsérben ugyanis arcok voltak… Én szándékosan nem néztem oda, és úgy
látszik, ezzel egyedül voltam. Ha mégsem, valamiért csak engem nem varázsolt el
ez…
A kétes jóság örök átka.
A
családom ezután visszatért a lakásunkba, és elmesélték a történteket, valami
iszonytatóan lágy hangszínnel.
Vajmi
kevés esélye van, hogy a világon egyedül én nem néztem azokra a tölcsérfejekre,
mégis, valamiért csak rám nem hat a bágyadtan bazsalygó koponyák álmosító,
záptojásos bárgyúsága…
*
A
paradicsomi állapot valódi értelmében nem a teljes, lázadt állapotok nélküli
harmóniát jelenti, hanem a szükséges rossz átnemesítését jóvá. A
kiegyensúlyozottságot, melynek bizony részei a betegségek, a viták, a
konfliktusok, a küzdelmek – az élet csodás harcai.
De
mit ér az a jó, ha CSAK az létezik?!
Voltak
elméleteim, hogy miért is következett be ez az egész.
Túl
sok kicsinyesség, primitivitás, hataloméhség, emberhez és civilizációhoz nem
méltó cselekedet történt már, mióta kinyílt a világ csipája, és ez vezethetett
túlkapáshoz, minthogy szükség van a végletekhez ahhoz, hogy eljöjjön az
egyensúly. Persze, valamerre mindig nehezül vagy könnyül a mérleg: de sosem
azon a pár grammon múlik a boldogság.
Előre
fejlődés? Visszafejlődés? Hullámzás? Véletlenek zuhataga? Szükségszerűség?
Szabadság? Illúzió? Tudatosság? Burkolt paradigmák kora? Kimondott, így
könnyebben ellentételezhető igazságtalanságok helye?
…Vagy
mindezek keveréke az Ideális Világ?
Ideális
esetben igen.
De
könyörgöm, csak ha van Árny is, mely előre segíti az egész Folyamatot!
És
nem csak az értékelés miatt… Alapjáraton is értékeli egy egészséges ember, még
ha nem is szüntelen entuziasztikus mámorban fürödve azt a jót, ami éri. De csak
azt, amihez úgy jutott el, hogy megannyi buckán átevickélt!
Nem
így… Ahogy most, amikor valamit valaki kimond, az embereknél is bugyutább vigyorú
galamb az ölébe hullatja…
Minden,
amit kimondanak, testet ölt.
De
csakis a jó!
Mert
itt nincs rossz!
Sokan
hitetlenkedve olvassák majd ezt az írást, és ha el is hiszik, miket fentebb
körmöltem, azt mondják: szívesen lennének a helyemben.
Nos,
az elején még minden más.
De
egy idő után… Az emberbe a csömör hasít.
Lassan
a lélek is elhalványodik. Nincs, mi eddze, csak a nyájas-nyálas luxuspompa
gondtalansága az, ami mindennapos.
Nincs
kivételesség, kiemelkedés, különlegesség – mert minden az!
Nem
máshogy – ugyanúgy!
Ennél
a közönynél a gyűlölet jobb lenne.
Bár
ki tudja. A közöny szomorúbb, a gyűlölet dühítőbb.
Ki
mondja meg, melyik az univerzálisan rosszabb?
Szépség
egyikben sincs.
Már
egy ideje nem is keresem semmiben…
*
Most
egy börtönből írok, hosszú idő után.
Hivatalosan
is ki lettem kiáltva ördögnek ugyanis.
Nem
részletezném, miket kellett elszenvednem, és azt sem, élveztem-e, vagy sem…
Hogy mikre képes a meghasonlottság, ha történetesen egyszerre van jelen, mind
az egyén-környezetben, és külön-külön ezek mindegyikében…
Hány
darabra szakadhat még ez a világ?...
És
mégis… Ahogy körvonalazódik bennem az, ami utoljára hal meg, egyre inkább
hiszem, tudom: lassan eljön az az idő, amire hosszú ideje várok…
Hamarosan
itt az én időm.
Már
látom is az első fénysugarat az ablak kicsiny résén.
Igen,
új világ születik – érzem tudom… És most már látom is.
*
A
világ letarolt mezején sok komor ember sétál. Jajszavuk messzi földön is
visszhangzik, szörnyű állapotok uralkodnak azóta, mióta lehervadt a folytonos
vidámság fátyola az elbűvölt emberek arcáról – mióta kiment annak a rejtélyes
bűbájnak hatása.
Csak
egyetlen ember van, aki elégedetten, tele lélekkel mosolyog…
Csak
ő tudta mindig is, hol kezdődik a mindenkori világvége.