A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2017. május 16., kedd

Az eltűnt viszály nyomában


Azzal a sokadik világvégével kezdődött minden. Mert már régóta tudja a mindenkori Emlékezet, hogy a „vége” szó nem csupán hangalakilag rímel rá a „békére”.

Vagy csak én tudom?...

Lustán pihennek el a csöndek a tökéletes illeszkedés új érájában: a teljes viszálynélküliségben. Nem minden ellentétpár játszik libikókán…

Inkább kísértetiesen elmosódott, ringatózó hinta az, ami végül az egyiket halálos átpördülésre, vagy éppen homokba bukásra készteti.

Mikor jön már el az igazi, a legigazibb első hajnal?

Csillagsok pirkadat virradt már – láttam is párat, még egyetemista koromban – volt továbbá pár világkezdet, de ennél zsigereket zsongítóbb aligha lesz. Ha lesz egyáltalán…
Azt hiszem, az tényleg egy új világ lenne.
Újabb és elemibb a legelső Föld-gőgicsélésnél, melyet elnézőn mosolygott meg a Nap!
Tiszta lapot akarok, nem olyat, amit a semmitmondás betűi írnak tele.
A rossz és a jó lagymatag ízű levesét ugyan már előttem sem sok ember kanalazta be, mégis, én vagyok az a bizonyos utolsó és egyetlen, aki még vágyja a szükséges rosszat.
Hogy megérti-e valaha, valaki, amit én itt most lejegyzek? Legyen ez a gyűrt, ám szenvedéllyel teleírt papirostömb az „igen” válasz utolsó reményének szimbóluma. A teljes elsimultság végének sugarára áhítozva.


*

Már régóta benne volt a leveg
őben a lehetséges vég forgatókönyvének minden mozzanata. A Fájdalom jeges ollója örök sivárságba dermesztette a világot.

A misztikus előjelek feljegyzése, a balsejtelmes megérzések figyelmeztető villanása, és a könnyed csevegések szolidaritásának látszatfelszínessége mind-mind olyan mélységet takar, ami végül lesütött szempárba taszítja az emberiség érzékenységgel sújtott felét.

A rezdülés kamráiban elraktározott értelmek különc hordozóit.
Akik a lét-éjt nevető hajnallá hajlítják, hogy aztán eltörjön újra és újra a sürgés-forgás sírjára rakott mécses.
Szomorún kedves sorsok ezek. Az apró-cseprőben is hatalmasat látóké.
Én nem voltam soha ilyen.
Tudok róluk, mert mindamellett, hogy egyedül az én emlékezetemből nem törlődött ki semmi, ami a Nulla Konfliktus világa előtt volt, még príma kis képességeket is szereztem.

Átok ez, tiszta átok… Áldás is persze, de a Nincs Ellentét országában csak ezt a fogalmat ismerik. Így, bár furcsán hangzik, de szomjazik a lelkem a Negatívumra!
Azokra a szívmélyít
ő ásásokra, melyek látszólag eltemetnek, hogy aztán annál gazdagabb élményekkel támadhassak fel!
De mit tegyek, ha legfeljebb régészeti leletként állja meg a helyét a Viszály szó?
A fenébe is, még csak bolondnak sem tartanak – bármit teszek, üres mosollyal nézik el nekem!

Hogy visszaélek-e vele?
Néha lehet, hiszen én vagyok az utolsó gyarló e valaha kék-zöldre vert golyóbison.
Nem tudom, miért én lettem épp az, de nincs ember, aki ne tehetné fel bármi kapcsán a „miért én?” kérdést. Ez olyan, mintha azt kérdeznénk: „miért létezik a miért szó?” Felesleges körök, egymásba rakott babák, farkincája ízét élvező kígyó. Ismerős lehet mindenkinek… vagy csak nekem?
*
Azon a hajnalon Előszél nem volt, legalábbis az én olvasatomban.
(Lehet-e más olvasat?)
Hiszen minden kornak megvolt a maga apokalipszise.
Ki ne érezte volna úgy, legalább egyszer abban az egy, vagy épp csak deja vu-sen egy életében, hogy minden összeomlik?

A háborúknak és az ártó, netán gyilkos szándékoknak egyébként mindig ellene voltam – mai fejjel is. Nem igaz, hogy a béke puhánnyá tesz.
Mégis, kiket?
Az Ember zászlaja alatt a Végtelenség lakhelyét átszúró, emberségtudatlan egyedeket? A szeretetgyilkos, összekulcsolt kezűeket? A nemvaracskos testbe született mégis-varacskosokat? Az élet harcaihoz gyáva, próbatétel-edzetlen, izmokba és puskaporszagba menekülő sosem-erőseket? A csörtetve csodákat nyeső, dobogás-deficites, pozitívumra analfabéta, fantáziátlan fantomokat?
Őket mondjuk nehezen, mert eleve azok voltak.  Gyöngék, még ha nem is törékenyen rezdülők. Pontosabban többek közt éppen azért…
Valójában nem a béke béget, és nem a vélt egyformaság sikolt ármányért, hanem a (rossz) tapasztalathoz tapadt, megszokás-rétegek vértezték fel Hanggal a mindentudás magabiztos klónjait. Félő azonban, hogy karót nyelt önhittségük héliumnyeléssel is társult, és hangszálaik rezonanciája nevetséges színezetet öltött végül. Aranytorkuk, lehetséges, csak fuksz-szín sprével lefújt árok volt, melyből olykor irdatlan karcos röfögés hallatszott.

A hangerő-gyengeség a zaj. A hőbörgés tartalma nem egyezik meg a csicsergésével. A madarak éneke tartalmasabb.
A különbözőség, a változatosság gyönyörének madara csak a berögződések ketrecét hátrahagyva szárnyalhat teljes valójában.
Az ajándék is csak addig raboskodik, míg meg nem váltjuk csomagolás-börtönétől. Ha kiszabadul, bontakoztathatja csak ki örömszerző-képességét.
Értelme a gyilkos szándékoknak annyi, mint hibáztatni a semmit azért, mert definícióját egykor megalkottuk.
Persze, mindennek van nagybetűs változata, az elgondolhatón túl. A Semmi végtelen fenségű fogalma például mindennél nemesebb.
És még valami.

Csak a föntebb említett „mégis-varacskosak” gondolják – illetve már csak gondolták – azt, hogy szükség van gyalázatokra, ahhoz, hogy ne az unalom sivatagában süppedjünk el.
Az én Oázisom viszont más.
A viszály visz előre, nem a fölös gyűlölség kivetülései. Bizony, miként ősöreg korokban gondolkodók megállapították már: a szeretet és a viszály a fejlődés kulcsa.
De mit ér a régebbi korokban oly sóvárgott egységélmény, ha csak azt kapjuk tálcán folyamatosan? Megavasodik, elszürkül, végül elhamvad… Elemeire hullik szét, alapjaiban válik lényegvesztetté.
Az már nem is igazi szeretet! Az építő kritikanélküliség, a „csak egy” választást mellőző attitűdje, és a változás igénye nélküliség olyan unalmat teremt, amitől még a fenti fantáziátlan, álharcos fantomok is fejvesztve menekülnének!
Jelenleg nincsen épületesség, nincs szellempezsdítő vita, nincsenek többé küzdelmek az életben, nincs cél, nincsenek álmok… Nincs élet!
De elég a zárójelekből.
Most kibontom azt a napot, mikor mindennek vége lett, és a pozitív rossz is eltörlődött a Föld színéről.


*

Azon a reggelen mintha élesebben éreztem volna környezetem rezgéseit.
A természet és az élet iróniáját, amit lelki szemeim előtt látok, ahogy röhögnek tele szájjal, kezükkel olyan mérleget formálva, melynek egyik oldalán a bomlás, a másikon pedig a születés megannyi jelképe billeg, másodpercenként változtatva a súlyt, és az emelkedés-süllyedés aktuális főszereplőjét.

A garázsunk előtt egy döglött állattetemet pillantottam meg – nem patkány volt, inkább vakond lehetett – az eltakarítást követően pedig, ahogy szeltem felfelé a társasház lépcsőit, friss, ínycsiklandozó, varázslatos fánk szimatgőze telítette meg a levegőt.
Máskor nem vettem volna figyelembe az ilyen, kóbor művészlelkeket elragadtató, mondvacsinált, lírai összefüggéseket, de akkor valami furát észleltem.
Lebomlás és az élet finom g
őzei… Azt hiszem, akkor éreztem először, úgy igazán az Osztályrész keserédes illatát.

„Míg egyesek főznek, addig mások épp bomlanak, tiszta sor, csak a láthatatlan dolgok örökkévalók” – gondoltam magamban, majd megborzongtam saját, korábban nem tapasztalt szentimentalizmusomtól.

Szokatlan, hátborzongató állandóság érzete lett rajtam úrrá: „Meghalok, legalább egy biztos dolgot tudok, akkor már megnyugodtam”

Groteszk, mulattató gondolatok ezek, akkor mégis végtelen nyugalmat kezdtem el érezni.

Majd jött az önreflexió, kérlelhetetlenül szúró, mindig-törött tükrével, és végül a szilánkok… „Hát tényleg meghalok? A Kapun, aki belép aznap (vagy kilép, nézőpont kérdése), még a legjózanabbja is, megérzi, meg ám!
Miért vagyok ilyen nyugodt?!” – ett
ől a felismeréstől még idegesebb lettem.
Nem tudhattam, hogy én leszek az egyedüli a világon, aki ugyanabban a poláris tudatban marad, amiben eddig is volt…

De a Közös Tudat számára mégiscsak meghaltam. Örökre vagy sem, azt nem tudhatom.
*
Azon a délelőttön mindent kiköptem. Semmit nem ettem meg, amit főztem – ellentétben az egész emberiséggel.
Minden értelemben.

Ötpercenként rohanni a vécére, mert ami ételt mégiscsak magamhoz vettem, hiszen halandó volnék, táplálék nélkül korog a gyomrom, ha sokáig nem eszem, akkor pedig a szeretteim lelke korog utánam, szóval... azt az ételt mind kihánytam. Majd magától a szagtól hánytam.

Ha létezik ízhorror, ez az volt. Rosszul vagyok, ha csak egy halvány emléke is felidéződik nyelvemben, inkább le sem írom, mert most épp vannak a mellékhelyiségben…

Maradjunk annyiban: a legromlottabb étel íze is elbújhat mellette.
Mintha magát a halált kóstoltam volna meg.
Vagy még rosszabbat…
Olyasmit, amit most élek, mióta nincs harc, küzdelem, álmok, cél…
Igen, így visszagondolva mégiscsak volt el
őszél.
Csak akkor még nem sejtettem.
*
Az a dél más volt, valóban más, mint a többi.
Sokat néztem azelőtt az ég különös színeváltozásait: az unalmas nyári kéktől elkezdve a vörhenyesen vagy éppen liláson át, a szürke és sötétkék megannyi árnyalatával bezárólag láttam én már mindent – de ilyen szokatlan színűt még sosem tapasztaltam.
Akár egy szomorú mosoly: színpompás, sokszínű, mégis, elképzelhetetlen melankóliát árasztó.
Kezdetben, csalfa első benyomásképpen, csak nyugtáztam magamban, milyen helyes kis pofija van az égboltnak; milyen elcsigázott, mégis zsenge jóság tükröződik most belőle…
Ugyanis annyi színpaca virított rajta, mintha legalábbis behúztak volna neki vagy két napja. És mégis élvezné.
Nem, nem szivárvány volt, inkább amolyan hányaveti módon, de annál művészibb lezserséggel odadobott plecsnik voltak azok. Vállat vontam, mondván, nem vagyok én meteorológus, és ebben az évszázadban amúgy sem lehet semmin meglepődni már.

Aztán egyre jobban kezdtem porcikáimban érezni a belőle felém irányuló, csontig ható szomorúságot. Nem rikított az ég: érzéseim azonban, mintha kiültek volna bőrömre, ami úgy tűnt, lassan csakugyan színruhát ölt.
Tele lettem én is foltokkal, mintha megvertek volna. Ekkor tudatosult először bennem az átsuhanó gondolatok teremtő felelőssége; az az erő, melyben testet ölt a lehetetlen, és amely mindenkiben ott kell, hogy legyen, mégis, csak én éreztem kerek e világon. Az emberek az erkélyről látva ugyanolyan kedélyesen sétálgattak, nevetgéltek, vagy éppen villámokat sújtott szemük egy-egy elhaladó, és nem jelző biciklis után.
„Nem igaz, hogy csak én veszem észre, csak én látom, hogy valami nem stimmel?!” – mire egy semmiből a fagyasztó tetején termő kígyó kezdte el sziszegni azt, amit az imént sikoltottam – a fejemben.
Az a szombat délután már merőben különbözött nemcsak a többi szombattól, hanem az emberiség időmérő kezdete óta lévő összes naptól.



*
Az apokalipszis elképzelését sokan különféle mítoszokból, vagy művészeti alkotásokból merítik, azonban senki sem beszél a minden lélekben meghaló világról: a Pillanatról.
Egy pillanat műve minden jelentős változás. Egyetlen szemvillanásnyi időbe telt csak, míg végleg elidegenedtem a világtól.
És senki nem beszél és beszélt arról, hogy a világvége leginkább az egyénben játszódik le.
A délutánom maradék része teljesen szokványosan telt, mintha kitörölték volna fejemből az előzményeket: tevékenységnaplóm lapjait kiradírozta valami ismeretlen hatalom.
Csak azt vettem észre, hogy mindenki – beleértve a családomat – elvarázsoltan áll, az eget fürkészve.

Én csak legyintettem, és tovább folytattam a hétvégére is bőven jutó munkámat.
A gépem bekrepált – te jó ég, valóban lehet valami a levegőben! – minden zizgett, zúgott, és valami furcsa, konstans kornyikálás hallatszott mindenhonnan. Körbevett az ének, és én gunyorgón azt gondoltam: „Napjaink túltömjénezett üdvöskéi így reagálják le a világvégét” – már majdnem el is kacarintottam magam, mikor egy nyikorgó hangra lettem figyelmes. Mintha a közelünkben lévő vasútátjáró felől jött volna. „A vonat sikolya… Hm… jó kis cím lehetne… de milyen?” – továbbgondolni már nem volt időm, mert azonnal rengeni kezdett a ház.
„Csak a képzeletem játszik velem, biztosan, igen!” – próbáltam magam a világ legközhelyesebb szavaival nyugtatni, minthogy ilyen helyzetekben ez is a leginkább idegsimító módszer.

De nem: tornádószerű tölcsérek bújtak ki, és ami azután következett… Nos, az az oka az egész utána kialakult világszemléletnek.
Abban a tölcsérben ugyanis arcok voltak… Én szándékosan nem néztem oda, és úgy látszik, ezzel egyedül voltam. Ha mégsem, valamiért csak engem nem varázsolt el ez…
A kétes jóság örök átka.
A családom ezután visszatért a lakásunkba, és elmesélték a történteket, valami iszonytatóan lágy hangszínnel.
Vajmi kevés esélye van, hogy a világon egyedül én nem néztem azokra a tölcsérfejekre, mégis, valamiért csak rám nem hat a bágyadtan bazsalygó koponyák álmosító, záptojásos bárgyúsága…
*
A paradicsomi állapot valódi értelmében nem a teljes, lázadt állapotok nélküli harmóniát jelenti, hanem a szükséges rossz átnemesítését jóvá. A kiegyensúlyozottságot, melynek bizony részei a betegségek, a viták, a konfliktusok, a küzdelmek – az élet csodás harcai.
De mit ér az a jó, ha CSAK az létezik?!
Voltak elméleteim, hogy miért is következett be ez az egész.
Túl sok kicsinyesség, primitivitás, hataloméhség, emberhez és civilizációhoz nem méltó cselekedet történt már, mióta kinyílt a világ csipája, és ez vezethetett túlkapáshoz, minthogy szükség van a végletekhez ahhoz, hogy eljöjjön az egyensúly. Persze, valamerre mindig nehezül vagy könnyül a mérleg: de sosem azon a pár grammon múlik a boldogság.
Előre fejlődés? Visszafejlődés? Hullámzás? Véletlenek zuhataga? Szükségszerűség? Szabadság? Illúzió? Tudatosság? Burkolt paradigmák kora? Kimondott, így könnyebben ellentételezhető igazságtalanságok helye?
…Vagy mindezek keveréke az Ideális Világ?

Ideális esetben igen.
De könyörgöm, csak ha van Árny is, mely előre segíti az egész Folyamatot!

És nem csak az értékelés miatt… Alapjáraton is értékeli egy egészséges ember, még ha nem is szüntelen entuziasztikus mámorban fürödve azt a jót, ami éri. De csak azt, amihez úgy jutott el, hogy megannyi buckán átevickélt!
Nem így… Ahogy most, amikor valamit valaki kimond, az embereknél is bugyutább vigyorú galamb az ölébe hullatja…
Minden, amit kimondanak, testet ölt.
De csakis a jó!
Mert itt nincs rossz!
Sokan hitetlenkedve olvassák majd ezt az írást, és ha el is hiszik, miket fentebb körmöltem, azt mondják: szívesen lennének a helyemben.
Nos, az elején még minden más.
De egy idő után… Az emberbe a csömör hasít.

Lassan a lélek is elhalványodik. Nincs, mi eddze, csak a nyájas-nyálas luxuspompa gondtalansága az, ami mindennapos.
Nincs kivételesség, kiemelkedés, különlegesség – mert minden az!
Nem máshogy – ugyanúgy!
Ennél a közönynél a gyűlölet jobb lenne.
Bár ki tudja. A közöny szomorúbb, a gyűlölet dühítőbb.
Ki mondja meg, melyik az univerzálisan rosszabb?
Szépség egyikben sincs.
Már egy ideje nem is keresem semmiben…

*


Most egy börtönből írok, hosszú idő után.
Hivatalosan is ki lettem kiáltva ördögnek ugyanis.
Nem részletezném, miket kellett elszenvednem, és azt sem, élveztem-e, vagy sem… Hogy mikre képes a meghasonlottság, ha történetesen egyszerre van jelen, mind az egyén-környezetben, és külön-külön ezek mindegyikében…
Hány darabra szakadhat még ez a világ?...
És mégis… Ahogy körvonalazódik bennem az, ami utoljára hal meg, egyre inkább hiszem, tudom: lassan eljön az az idő, amire hosszú ideje várok…
Hamarosan itt az én időm.
Már látom is az első fénysugarat az ablak kicsiny résén.
Igen, új világ születik – érzem tudom… És most már látom is.
*
A világ letarolt mezején sok komor ember sétál. Jajszavuk messzi földön is visszhangzik, szörnyű állapotok uralkodnak azóta, mióta lehervadt a folytonos vidámság fátyola az elbűvölt emberek arcáról – mióta kiment annak a rejtélyes bűbájnak hatása.
Csak egyetlen ember van, aki elégedetten, tele lélekkel mosolyog…

Csak ő tudta mindig is, hol kezdődik a mindenkori világvége.



2017. május 12., péntek

Hiányteljes


Valamit kihagytam.
Ahol a ragyogó pirkadatfagyra álomszomorú mosoly vetül, ott nevetem ki a régmúlt rémhomályából előborzadó rikoltást: a mély sóhajt.
A szorongást.
A félelmes helyzetfogakra újult erőm öklének árnyéka simul.
Teljes vagyok.
Valamit kihagytam…
Kutatom, keresem, sóvárgom, epedem… De érzem, valami mégsem teljes.
Vitatkozom: élek. Az élet nem több, de nem is kevesebb, mint vita.

Valamit kihagytam.
Egyik pillanat hal meg a másik után.
Felhők elkaphatatlan alakváltozása visszanevet rám.
Megélem ízig-vérig azt az Egyet.
Mire felocsúdnék, már rég továbbszállt, és átalakult, mégis, régi énjében elveszett.
Nem szép az ég felhők nélkül. Mintha teljesen levetkőzne. Nem élvezem a menny-sztriptízt. Talán azért kékül el, mert fázik?
Infantilis képzelgések. 

Kihagyhatatlan lehetőségek felett való szemhunyás.
Valamit kihagytam.
És mégis teljes vagyok. Befejezetlenségében is egészen egyben.
Fürkészem a csodákat, ahelyett, hogy élményszámba venném azt a tényt, hogy képes vagyok bármit is fürkészni.
Nem hagytam ki semmit.
Hiánycikk lett a hiányzik. Így hát újra kutató-útra indulok.
Megmászom az éterhegyet.
Valami hiányzik…
A Föld.
Visszatérek, hogy félhessek, élhessek, kérhessek.
Madarakat zaklatják csak a „hess”-ek.
Engem inspirálnak. Ahonnan kiebrudalnak, azt a helyet feledem.
Amit belőlem megpróbálnak kiebrudalni – arra magamat erősen emlékeztetem…
Valami hiányzik.


Talán a törekvés és törtetés közötti szakadék tátong?
Van, mit nem kell egybeforrasztani.
Hiányzom a láncolatnak. Csatlakozom.
A gépezetnek sosem fogok…
Nem hiányzik semmi és nem is hagytam ki semmit.
Kolibriszárny verdesése a világ másik végén.
Elindít valamit. Minden pillanatban elindul valami.
Minden elindulásban van egy pillanat, mikor úgy érezni:

Valami hiányzik…

És akkor nem lehet kihagyni azt, hogy cselekedjünk is végre.