szakajtottak valaha ide engem,
minden mondat egy bús, fényévnyi félkör,
mit eszem víg egészébe kell csennem.
Érlelem, képzelem, majd dúlva fékezem
magam, ha túlcsordulna bennem egy-egy szó,
és máris tovarobog életérzésem,
a minden földi pillanatot elhagyó.
Nem hatnak úgy rám soha történetek,
miként azt pompás hangzavarba fonhatnám,
idegen vagyok, de egy ölelés lett
az, mitől örök verssorokba fordul szám.
Így bolyongok hát vérző határokon:
néhol talpam sebzik a metsző különbségek,
s bár túljutottam halálos árkokon,
nem nekem zeng kürt, sem különb élet.
Csak én tudom, ki valójában vagyok,
arcom legtöbbek tükrében más vagy törött.
Nem úgy létezem, mint élő, mint halott,
de meglátok minden szépséget hant fölött;
Nem hiszem, hogy csak nekem muzsikálna
a horizont utolsó lélegzete,
de meghallom, ahogy a föld sikálja
a bukó eget csillagnyival szebbre.
…én hallom, és látom, és érzem hajnalokon
érzékek s értékek fel-felhabzó békéjét,
bár nem látszik, lényem az élettel rokon,
minden sejtpillanatban dobogom élményét.
Kevesekkel találunk egymásban otthonra,
ha mégis, ők többek nekem távolodó isteneknél,
miket alkotott a szeretetlenség foltja,
míg az igaz kötelék gyümölcs is, és egyúttal szent héj.
Egy Földön élünk, mi, a Nagytekintetűk,
azokkal, kik szinte észre sem veszik,
mily idegen tájakról szólnak a betűk,
ha két földönkívüli beszélget itt;
Minden félreértés emlékeztet:
nem egészen idevaló „az, ott”,
de valami mégis idereptet…
Valamiért mégis ember vagyok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése