Egy ígéret igézete

Azon a tél eleji éjen felcsendült bennem valami.

Valami addig csak töredékesen sejtett, mégis ismerős dallam járt át, és nem tudtam, hihetek-e ezentúl bármilyen földi szóban…

Rezdüléseim holtnak hitt részei feléledtek, hogy csatlakozzanak a roppant Egészhez.

Minden ígéret forró lávaként hömpölyög ki a szájból.

Az idők folyamán azonban, miként halogatásba langyosodott tennivaló, egyre veszít hőmérsékletének szenvedélyéből.

Végül didergő ígéretek megtestesülései ballagnak csak a kietlen érzések utcáin.

De tudom: ez a remény nem csupán egy egyszerű remény.

Nem fagy a feledésbe, nem sikkad el fontossága a „minden fontos” kavalkádjában. Nem zuhan dermedt verembe, hogy aztán a gerinctelenek tápláléka legyen, amik minden egyes kis húscafatból győzelmi zászlót tűznek a csontra: „Ecce Homo”.

Milyen elemi érzelmek kavarognak most bennem, és milyen tragikus képekkel vagyok csak képes lefesteni őket! Ennyi erővel akár még a Parnasszusra is szállhatnék, ha elég tükröződőek lennének szárnyaim… De mivel többszörösen begubóztam őket, kevesek érzik azt, amit én érzek.

Az élmény viszont, amit akkor tapasztaltam, bármely poézison túlhat.

Képzeljük el, hogy a világ összes verse egy villámlásba tömörül… Milyen mértékű lenne az az energia, amely megelégelve a tobzódást, egyszer csak kisülne?...

És ez – ez, amit akkor átéltem, még annál a villámnál is nagyobb horderejű számomra.

Az az állítás, hogy „minden szubjektív” és az, hogy „minden tényszerűen leírható”, egyaránt megállja a helyét.

Azon a téli éjen megjelent álmomban. Tudtam, hogy nem él már, abban a tudatállapotban is. Fiziológiai folyamat az álmodás; a gyors szemmozgásoknak viszont úgy tűnik, tényleg van egy éteri, megfoghatatlanabb vetülete is. Nem vagyok sem földhözragadt, sem szférák zenéjének rajongója, de onnantól kezdve még tovább árnyalódott az az addig sem teljesen monokróm szemlélet.

Láttam álmomban régi játszótársam, barátom, lelki társam…

Azt mondta: „még találkozunk”.

Majd villódzni kezdett az Őt körülfonó ködgomolyag, hol eltűnt, hol feltűnt, végül a kipattant szemem okozta utolsó eltűnését.

Hátrahagyott emlékek nyers mozgásai zsibbasztották a mellkasom, ezt a sok érzéstől megfáradt, pihenésre vágyó tartalomketrecet.

Hangulata az álomnak tökéletes keveréke volt a baljós sejtelemáradásnak és a mesés auralüktetésnek.

Nem kívánok elmélkedésbe bocsátkozni előző életekről, mert sem külső, sem belső megtapasztalásom nincs ilyesmiről, ellenben egyben biztos vagyok: Ő volt az, és őszintén beszélt.

Nem válhat a létforgatag martalékává ez a mondat, hiszen a két pont között elterülő szófelhő nem csupán elszálló vagy lehulló pára, és az álom sem az élénkség és a mozdulatlanság kettősének iróniája, nem! Ez a mondat, amit akkor hallottam, végleg belém vésődött, talán kitüremkedő betűi miatt lomhábban dobbanok majd, de nem bánom!

 

Talán tényleg találkozhatunk.

A körülmények rejtelmességében, szégyen-nem szégyen, de érzek valami ünnepélyes varázslatot. Hogy nem hullunk el soha, hogy egybeér előbb-utóbb, mi vérzőn, vájón valaha kitépődött, és hogy a létezés nem utasít, csak mosolyog, hogy minden pillanatban mást fejtsünk meg belőle.

Nem feledheti szavát egy élő ember sem, nemcsak a számonkérés miatt, hanem elvi alapon is.

De még kevésbé feledheti ígéretét egy álmunkban meglátogató, aki emlékszik még egy ősrégi igazságra, ami felett a testbirodalomban élők hajlamosak szemet hunyni: ha kimondod, megteremted lehetőségét, jobb esetben valóságát.

Talán egy ígéret sem lehet teljes mértékben megszegett.

Az új esélyek kifogyhatatlan tartalékait lélegezzük be minden elszálló, de rögzült pillanattal.

Míg vagyunk, addig az emlékezet sem halhat meg.

Bárhogy is lesz, azóta az álom óta felelősségteljesebben ígérek meg bármit is.

Nem tudhatom, Ő hogy van ezzel, de ha tudnám, minden szertefoszlana, akár az a néhai alakot körülvevő, homályos ragyogás.