Kísérteties állítások

A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az Ő teremtményei lennének az ott látottak és hallottak, továbbsuhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe. Bár jobban belegondolva, azok sosem tekeregtek igazán.

A Kísértet egy síkon létezett.

Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán, pontosabban minden, Általa uralt kései órán – és nappalon.

Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.
Nem volt átmenet téltől nyárig; nem volt híd, mi összekötötte volna a minden pillanatban frissülésre rendeltetett lelkeket.

Nem volt zene, csak zajongás, zörgés, neszek és rettegés.

Recsegtek az illeszkedés helyéről elcsúszott lemezek. Több ezer éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen sem új lemezek. Az pedig, hogy Ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az átlátszó szájába rágottat köpje vissza észrevétlen a testtel élőkbe, még csak át se villant rajta.

A Kísértet csőbe nézett, és megpillantotta saját látásmódját. Ezen előbb elcsodálkozott, majd felháborodott, végül fújtatni kezdett ősellenségére: a Szellemre.

A Szellem ezen csak nevetett. Ez felettébb zavarba hozta a Kísértetet.

Hiszen Ő akart mindenekfelett trónolva kacagni, lekacagni a szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak tisztelve, és nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt; Ő akart mindent, és egyáltalán, Ő akart – akarni.

A Szellem beérte azzal is, ami néha (vagy mindig) több.  Ő nem akart semmit, így sokszor volt talán túlságosan is halk. Nagyobb volt kis-létében, mint a Kísértet, aki viszont kicsinyességében volt hatalmas.

A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító fénykévével.

A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált ki.

A Kísértet követői zsibongtak, így hallgatott el bennük minden muzsika.

A Kísértet ezen felbátorodva bőszen jegyzetelni kezdte a gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta, majd egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét. De ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, az lesz az egyetlen, a legfinomabb illat.

A tervek megvalósultak – csak a vesztességben megbúvó Szellem volt egy kissé szomorkás, ám tudta, nem tarthat örökké semmi, így minden rossz sem.

Végül, hosszú léleköltők után rájöttek a halandók: ez így nem mehet tovább… De része volt a Kísértet a folyamatnak: meg kellett tapasztalni Őt is, hogy értékeljék a Szellemet.

Ekkor persze, ahogy ez lenni szokott, néhány Szellemhívő átzuhant a másik végletbe, és azzá vált, ami ellen eredetileg lázadt.  Így már nem sokban különbözött a Kísértet gyermekeitől.

Két gödör között járható csak az út.

A még továbbra is élő és viruló Kísértet egy napon nagyon elfáradt, és békepipával kínálta meg a Szellemet.

A Szellem onnantól kezdve nem szívott többet.

A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte teljesen – az Egyéniség testet öltött.

Pár alakjában ugyan még nyílharcba keveredett, de úgy döntött: nem adja fel.

Az alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza táján söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte. Változtatott, mert Ő maga változott.  Minden ház megtisztult, minden szoba kísértetmaradvány-mentes lett. Végre kiderült a hosszantartó elborultság oka: a Félelem.

Mitől félt a Kísértet a legjobban?

Önmagától, és attól, hogy világossá válhat: van élet a rögeszméken túl, és életen innen is.

Van álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi is az a minden, és mivel egy.

Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre egybeérnek, de többet nem keverednek a még zilált fázisban tengődő rétegekkel.  Hol van Szeretet, éppen ezért körvonalazódnak az Egy-én-is-ég határai.

Hol van rossz is az életben, de nem fakad rossz szándék a lélekből.

Hol a Kísértet sírja előtt megállva rájön: Őt is, szegény kullogó nagyravágyót is csak a testtel élők teremtették.

A Szellem viszont tudja: Ő az örökség: és ennek teljes varázsérzésében behunyja szemeit, és teremt egy új világhajtást. Frissen illatozik lénye, zenél beszéde, és szárba szökken igazsága.

Nem semmisít meg semmit: átalakít.

Meglepő, de néha Ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a tiszta Szellem-létre nemesebb, mint a legharsogottabb, kísértetiesen veszélyes részigazság.

*

Felébredtem, így valószínű, pislogni is fogok jó néhányszor.  Ha lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha kinyitom: Kísértet.

De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva is lehet.

Elűztem belsőm szobájából minden oda nem illő neszezést.  Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért semmiféle Kísértet.

Páncélom percről-percre erősebb, ahogy gyengülnek múltsebeim.

De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem magamnak páncélt.

Éppen, hogy könnyek szemüvegét levetve, és tisztábban látva, érzékeny látásom és láttatásom az, mi kivéd azoktól a kísértetektől, kiket valaha követtem.

Nyitott szemmel jár az, ki néha mer tapogatózni a sötétben.

Csak le ne verjen valami értékeset.

Még a végén a Kísértetre kenné az egészet.