A lelketlenség lélektana

Úgy döntöttem aznap: kitépem magamból a lelket, és színtiszta, tömör testté válok. Elegem lett a csupa lelkiségből. Hogy kihasználják nemességem és szépségszomjam, és mint kiszolgáltatott kitinpáncélost, ropogó darabjaim nevetve szórják a porba.

Varázslatok nehéz palástjától sújtva összerogytam, és a talaj is megrendülni látszott alattam.

Nem akartam látni többé azokat a halványsárga lángú, lidércesen gyönyörű hajnalokat azzal a szemmel, ami mindig könnyeket öltött, ha csak egy apró szépség villant eléje.

Nem akartam hallgatni már annak a nyomott muzsikával csepergő esőnek a hangját, amit mindig kísér valami suhogó, szomorkás utóérzet.

Nem akartam érinteni többé, mert tudtam: csak pofont kapok cserébe.

Nem akartam ízlelni, hogy a keserűséget érezzem csak minden falat után.

Nem akartam érezni az illatokat, hiszen úgyis elfonnyad minden virág, és minden új ígérete.

És nem akartam ember lenni… Nem akartam nem lecsapni a legyet, a bogarat, nem segítettem senkinek, inkább gőgös, addig sosem ismert arccal fordítottam hátat mindennek és mindenkinek.

Azelőtt soha nem tapasztalt, hátborzongatóan szép, kegyes fuvallatok hívogattak volna vissza a Lélek világába minden percben; én mégis a robotra vágytam, a mosolynélküliségre, a puszta, száraz tényekre, és a hálátlan, magányos sikerre.

Ködösen rémlett még annak az elsüllyedt világnak az emléke, ami oly sok szenvedésbe taszított, de nem foglalkoztam vele.

Így lettem lassan teljesen érzéketlen. Nem szenvedtem, de csodák gyöngyeitől sem borsózott többé hátam.

Nem ragadott el többé a jó szó, a nemesség, a kedvességtől pedig egyenesen hidegrázást tudtam kapni.

Közben, mint farkastörvény-követő úr, gázoltam át pompás szekeremmel minden utamba állón ; de leginkább a saját lelkemen. 
Egy pillangó látta ezt, és elsorvadt megdöbbenésében. 
A meggörbült hátú magány győzedelmeskedett - és én büszkén húztam ki magam.
Hogy vagyok valaki, hogy kifejlődtem a nyöszörgő bábállapotból.

A világot végre reális szemmel nézhettem, mindenféle túlburjánzó függődísz nélkül, úgy, ahogy van. Így már az lett számomra az alapvetés, amit láttam, és foghattam; nem az okokat kerestem, hanem a látható, legfelső rétegből indultam ki, és azt szajkóztam, amit a tömeg. Talán csak egy kicsit, de hangosabb voltam náluk, ez a mai világban sokszor elég is; így lettem közismert személyiség.

Ragyogó üresség ásított teli szájjal minden egyes rendezvényen, és én ezt az ürességet csordultig töltöttem a csillagtalan reflektorok hamiskás, poshadó fényével.

Szerepeltem itt, szerepeltem ott, csak egy valahol nem: a saját életemben.

Aztán, mikor egy igen erős töltetű álmot láttam, aminek csak a hangulatára tudok emlékezni, az éj közepén iszonyatos dübörgésre riadtam fel. Azt hiszem, az a hiány, amit a léleknullaság keltett, akkor hasított belém hosszú idő után először. Az érzés visszatért belém, én visszavonulót fújtam, de már késő volt. 

Lejárattam magam a köztudatban.

Pedig most már, újra színültig hálával, képzelettel, tenni és igazat mondani tudással, valamint mindezek ellenkezőjével a hátam mögött kijelenthetem: mindig lehet változni. A paradigmák, ezek a légszennyezéstől kormos égre kifeszített gondolatkeresztek nehezebben változnak, mint az egyes ember maga.

Most boldog vagyok, mert tudok csalódni.

Most újra visszatért belém az, ami nélkül nem lehetne Művészet – de Természet sem…

Újra színesedett a világ, de nem vakító neonfények által.

Én lettem önmagam napsugara. Állom a pofonokat.
A szakadékokat vagy átugrom, vagy egybeforrasztom, ahol lehet.

Nem bolyongok többé erdőkben zokogva, mutogatva a másikra, kívülről várva a boldog visszacsatolást, és fióka-módra tátogva egy morzsa szeretetért. De nem vagyok egy érzéketlen, kiüresedett, csak a felszínnek élő zombi szép ruhákban és helyes arccal.

Én én vagyok, és tisztelem az életet minden buktatójával együtt, és hiszek az emberekben. Leginkább abban, hogy valamikor majd ők is hinni fognak a Változásban.

Mert azon az éjen, mikor visszaköltözött belém a lélek, könnycseppem egy bizonyos porhadt pillangóra cseppent, ahogy jártam zaklatottan fel-alá a lakásban. 
És Ő feltámadt poraiból. 
A teljes átalakulás minden lépcsőfokát megjárta egy pillanat alatt szemeim előtt! Akkor felderengett előttem a visszafejtett rétegek lélekkel teli igazsága.
A másik még ott bomladozott a parkettán: és azt a másikat már tükörképeinknek kell felélesztenie.
Határozottan, de szívélyesen.
Talán ez a legfontosabb döntés az emberi életben.