Elnémult méregfogak

Egy nap, ami már és még nem az időzsákutca kezdet és végpontján terült el a földiek emlékútján, egy kígyó megelégelte sorsát. Ugyanis bármikor, ha az undok hangulat tenyészetei kiabáltak, gyalázkodtak, fröcsögtek, gúnyolódtak valakivel, rögtön annak a valakinek a fején találta magát.

Hát nem épp a támadó feje az, ahová jogosan visszaszállhatna az átok? 

Az a koponya úgyis kényelmesebb – több teret rejt belül. Legalábbis ezt tapogatta ki a lázadó Főkígyó, Tekerge, mikor is visszavágott még csúnyábban az aktuális áldozat a támadó egyik kétes mondhatóságú beszólására.

Előfordult gyakran az ilyen, és sokszor elmosódott a határvonal vétkes és vétlen között, az Igazság árnyalatait hol ködbe, hol ömlő fénybe borítva; így gyakran repkedett összevissza a Főkígyó többi kígyó-és békatársával együtt egyik fejről a másikra. Mondják is: "kígyót, békát kiabálnak egymás fejére". A testet öltött közmondás azonban nem mindig költői képzelgés...

- Te kerge, hát mit csinálsz? – kérdezte egy alkalommal játékosan, él nélkül a Főkígyótól a Főbéka, Ikurutty, mikor látta, hogy a kígyó kiköpi méregfogait.

- Hatástalanítom magam – hangzott a kurta válasz.

- Miért? – kérdezte bociszemekkel Ikurutty.

- Bízom benne, hogy követik többen is példámat. Változás sosincs első mozgató nélkül.

- Miről hablatyolsz, Barátom?! Kezdek aggódni érted – öltött komor színezetet a Békakirály hangja.

- Veszekedésre néha szükség van, hogy az a… szóval az ember kieressze a megfáradt gőzt. De a személyeskedésnek, a folytonos egymás mellett  elbeszélésnek, hogy nem hallják a más, csak a saját hangjukat, nos, ezeknek nem sok értelmét látom.  Miért kínozzák az emberek magukat számukra kínos emberek társaságával? És miért nem lépnek ki időben vagy bármikor abból a mérgező ismeretségből, hm? Elfáradtam, Ikuri. Inkább visszamegyek az eredeti környezetembe, ahol születtem, ahol minden idilli a maga természetes értelmében.

- De a Közmondás!... Az örökségünk!... A hírnevünk!

- Hírnevünk? – Tekerge nevetése erőtlen és fals volt – Miféle hírnév? Az emberek szemében hírhedtek vagyunk legfeljebb – köpött egyet, majd folytatta – És lelketlenek. Eszközök arra, hogy megbántsák a másikat. Hálátlan szerep a miénk, ugye tudod?

Az emberek címkézik a dolgokat, és olyanokat is értékítélnek, amiket nem kellene. Sárosnak hiszik azt, ami tiszta. De Ott, az én igazi helyemen, sokkal jobb minden.

- De nem lehet, hogy itt izgalmasabb? – vetette ellen a Kuruttykirály.

- Izgalom? Én inkább itt unatkozom. Középszerű a gyűlölet, a zabolázatlan őserő viszont egész más. Amivel mindannyian rendelkezünk itt, de nem ebben a hamis létformában, amiben most élünk. Te is, drága Barátom, hiába vagy nyálkás, és már meg is bocsáss, de elég nevetséges külsejű.

Ikurutty az utolsó szavak hallatára kinyújtotta nyelvét.

- Ne szívd begyre! És ne a szavakban élj!

-Akkor miben?

-Ami minden élőlényben egyetemes – bölcselkedett a Kígyó – A lényegben.

- Mi a lényeg? – kérdezte tűnődve Ikurutty, majd egy pár pillanatra hátradőlt napozó-pozícióban.

- A nemgondolat gondolattá formálása az életérzésen keresztül. A híd, ami a szavak és a tettek végletét összeköti. És még sorolhatnám… Okos akkor vagy, ha ezeket érted, bölcs pedig, ha át is érzed.

- Lehet, hogy igazad van – azzal a Béka lehorgasztotta fejét – Én is hatástalanítom magam. Nyílméregbékából Pajzselixírbéke lesz.

- Félreértesz.

Ikurutty Tekerge válaszát kissé zokon vette.  Az nem is reagált a poénjára, pedig olyan jó volt!

-Miért is? – fortyant fel enyhén Ikuri.

- Felőlem tarthatsz velem, minden szó csak egy megnyugtató opció a gyötrően gazdag lehetőség-óceánban. De nem kell bárgyú szemekkel világbékát hirdetned. Én mindenesetre eliszkolok ebből az emberi világból, ahol nincs igazság. Az igazság sérthetetlen.

- Veled tartok, nem habozok! Meg aztán… Mi lenne velem nélküled?

- Mi ez a szemcsillanás?  - kérdezte mosolygón Tekerge barátját.

- Csak megláttad magad a szemem tükrében, onnan  a csillogás.

- Na, ne nyálkáskodjunk azért. Á, bocsi béka vagy.

- Rendben, ne tapogatózzunk a sötétben.

- A lábatlankodás kimaradt! – mondta kedélyesen a Kígyó.

Azzal tovanyargalt azon a sűrű függönyű szürkületen a két jó barát. Sziluettjük ahogy távolodtak, egyre ragyogóbbá vált.

Hogy mérgük az eredeti környezetükben újratermelődik-e, azt nem lehet tudni.

A többiek először nem értették királyaik döntését, ám egy napon, mikor a legifjabb, szívük csücske-béka koppant egy „csata” folytán egy roppant kemény, ám kongó kobakra, és szörnyethalt, akkor látszott betelni az a bizonyos pohár mind kígyói, mind békás oldalon.

Így hát összefogtak, szedték sátorfájukat, és végleg elköltöztek a közmondásból, a szavakból – és az emberek szájából.

Így azok mindig elnémultak, amikor csak igazságtalan, játszi bántásra, rosszakarásra adták volna fejüket.

Lassan bealkonyult az emberi világ zajának. Sok-sok évre elnémultak az utcák, de a csendben feszültség vibrált. A sok száz éves megkeseredett fásultság uralma idegtépő következményekkel járt. Alig-alig lehetett hallani beszédet, csak jó szót, vagy építő, higgadt vitát.

Hangja lett a hangtalannak, és elnémult az egykor nagyhangú.

Megérte-e a némaságot, és a letisztulást ez a történelmi fordulat?

Mérföldkő volt-e?

Ki tudja.

De az első zsibongást sosem felejtem el.

Hogy is feledhetném?

Miattam tört ki.

Mikor először megjelentem egy színházi előadás közepén, meglepettség, ijedelem, elgondolkodás, majd jóízű, mégis, valahogy zavart nevetés fázisai követték egymást.

Nem vagyok csúnya, de nem emberi az arcom. Onnan tudták kilétemet. Meg hát a repülő csészealjból való kiszállás is elég egyértelmű bizonyíték…

Meg az is, hogy őszintén mosolyogtam. Talán ezt érezték meg.

Volt köztük sok rosszindulatú is – én láttam mindent bennük. Voltak álruhás gonosztevők, aranyozott kacagású bánatokozók, álszentek, ezért volt az előadási szünetekben is oly halk a folyosó.

Akkor elindíthattam egy folyamatot.

Akkor látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, de valójában csak a rosszindulat, ördög, vagy nevezzék bárhogy, megrendülése volt szinte tapintható.

A színészek, akik mind jó emberek voltak, tapsviharban törtek ki.

Vége a némaságnak végre!

De milyenek lesznek azok a szavak, melyeket ezután kimondanak?

Minden átfordult, vagy folytatódik épp ott a kicsinyesség kora ott, ahol véget ért?

Tudom, egy nap minden kiderül.

Naplóbejegyzésem viszont mára ennyi, mert hív a megbízóm. Nem tudom, mit akarhat.

Mindenesetre elég pösze szegény. De nagyon szimpatikus, így a távolból is.

Ő kért meg a földi látogatásra, és nem tudtam a hangjának ellenállni.

Lehet, hogy találkozni akar velem? Nem lenne rossz…

Érzem, hogy ő sem ember.