Örökké azonos

Mikor a felhő már nem is tudná tagadni,

hogy belőle mindjárt a földi lét fakad ki:

a leszülető eső első pillanata.

Az a szem, mi kisírja a vakságot,

kristályos valóságot csak az látott,

szárad a bánat, suhan utolsó illata.

Túl elragadó, de nem sodor soha orkánba

a világ, mi önmagának színe és fonákja:

tetszőleges okozat-ok.

Egyszerre erőteljes és megfoghatatlan,

karjaid közt az élet, akárhol is maradtam.

Én örökké otthon vagyok.

Olvass tovább...

Kifejlés

Ahová nagyon nem futnak idegek,
oda fut minden nagyravágyás, 
sürög a forgandó, egyedül 
a szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja már, nem egészen idevaló, 
hiszen Ő minden csinnadattráról lekésik,
de ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre a vakuvillanás vak marad.

Mert az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad bele barátja: a szürke hold,
néha Ő maga is szürkének tűnő,
pedig közelebbről nézve bizony
az ezüst észrevétlen értékével
halmoz hangulatot, hatást, 
szikrázást, belül ringató árapályt,

de ők nem látják,
nem fullasztja őket a visszaható sár, 
ide-oda cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen seszavaik mérgezett nyila
– mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe semmisül mind. 

És kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak hiába-teljességek,
hiába-hiányok, egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.

Erekbe hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán az álmodó osztályrésze
a gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
– a hajnalt inkább az Ő 
tátongó szemében keresd.

Olvass tovább...

Versidőn

A Vers úgy képes becsomagolni a nyers mondanivalót, hogy a valóság tapasztalatainál jóval húsba vájóbb lesz a végeredmény. A Vers beburkolt nyelve által fed fel. 
A felszínen kimondható mögött rejtekezik, hogy titokzatossága annál nagyobb erővel törjön fel a belső világunkban. Minden egyes sora lényegfeltárásra törekszik. Tömörít, hogy aztán tomboltassa az egy szóban rejlő megannyi lehetőséget. 
Nem körülírás: középpontba merülés.
Nem csak merülés: a legkomolyabb játék, kaland ég és föld között. 
Nem öncélú repkedés: invitálás az együttszárnyalásra.
Nem csak a mi rezgésünk a belélegzettbe: a levegő idegszálainak visszaáramlása belénk.

A Verset azok írják, akik bármelyik jelenpillanatot képesek csendjükbe fényképezni. Akik felismerik a valódi nagyság mögötti esendőséget, és fordítva. Akik az örökkévalóságba helyezik az aprót, összefüggéseket lázítanak egymásnak, majd kibékítik őket. Képlékeny ködökön átsugárzó tűzcsóvák. Éltető arcai ők a törött tükördaraboknak, melyekben a mozdulatok, szemlesütések, felpillantások, félrenézések, töredékes sejtések néznek vissza az emberekre. A késztetés, hogy a párás ablakot letöröljük, de késztetés arra is, hogy gyönyörködjük ezüst homályát. Élő lelkiismeretek ők. Nagy ívű, göröngyös utat bejáró, mégis állandó szellemük jelenléte. Szavuk motoszkál , kapirgál, meglep, elsodor, sugall, kiáltozik, de leginkább élményt ad.

A Verset azok olvassák, akik intenzívebben szeretnének érzékelni, ezreket élni az egyetlenben. Nem mindig kifizetődő persze, de ők vállalják, hogy rétegesebben szemlélnek, éreznek: így élni pedig nem könnyű.
Ők mérlegeltek, és rájöttek: nem kimaradás és nem lemondás az életről az, ha feltöltődésük nem a villogó kavalkádban szerzik. Nem feltétlen visszahúzódók, de ha szólnak, az nem lehet légből kapott, összetákolt hangjegyek rázkódása, inkább tánc a szavak által kifejezett szavak mögöttivel. 

A Vers nemcsak írattatik vagy olvastatik, hanem életformát is nyújt. Mindent átsző, és ha figyel az ember, rájön: ő is lehet versszerű.

A Vers sok minden lehet önmagán kívül, csak egyvalami: hamis nem.

Törekedjünk arra, hogy sok verset megélt énünk nagybetűs Verssé válhasson. Ha nem is minden percben, minden helyzetben, de legalább akkor, amikor csak lehet. Így szebb lesz, így élhetőbb lesz. Így életesemények helyett életélmények lesznek. 

Így Vers lesz.

Olvass tovább...

Vágyom a szavakra

Vágyom szavakra,

nem csak a szépekre – 

feddő-segítőkre, intő-ringatókra, élesekre,

életmaszkok szennyes kosarába, mik már nem férnek be,

tartalmassá mosókra, centrifuga erővel bírókra,

fátylakat szurdosókra, szunnyadásból épp felhorkantókra, 

azokra, melyek beleforrnak a csókba,

de ragyogóan riasztókra is, hogy felkavarodjak,

szirénveszedelmesekre, amik tetszenek a Holdnak,

szendergés kényelmét fölforgató írásra és beszédre,

eszem is reggel őket, este, és bőséggel ebédre.

Vágyom szavakra,

miktől bogarak mászkálnak szárnyam helyén,

szomorítókra, azokra, melyeknek csendje kemény,

mámorbús-mitikusokra, sóhajtókra,

gnóm kicsengésű, jelölet-fakítókra,

mik kilépnek a keretből, hogy aztán továbbhömpölyögjenek,

mert íze van mindnek, mert valami ősnyugalomba pörgetnek.

Mert vágyom a szavakra,

nem csak a szépekre,

tengermély kékekre,

de kopárszürke múltporhanyósokra is, 

amelyeknek fénye hirtelen föltör,

egyszerűkre, kacifánt-különcökre, 

mik kiugranak a száj-repülőből.

És vágyom szépekre is, 

melyeket átkarol egy világnyi képzelet;

Vágyom a szavakra,

csak azért,

hogy élhessek.

Olvass tovább...

Válasz nélkül

Élni akartunk – és mégis éltünk,
nem csapott sorsunkba
az irónia szigorú villáma.
Meghalni vágytunk – hangunk már emlék,
csak ha esik, hintünk egy égkék,
könnymesés dalt a világra.

De nem vonzhatunk be minden
szeretést s reszketést,
otthonunk a kiszámíthatatlan folyam,
hol a terv a kínzó hínárhoz száll,
míg sejtések labirintusa sűrű sugár:
elolthatatlan.

Mert nem történik meg minden ebben a térben,
ami valamiért sosem pattan vissza
elménk tapadáshoz szokott faláról.
A legvégzetesebb miértekre válasz nincsen,
hogy végül bölcsőjével beterítsen.
Láthatunk-e tisztán a ringatástól?

Olvass tovább...

Érintőleges

{A világ elsírja minden születését}-{mélység fölött a felszín}-{felhőszempárba halkul}
{Mögé látásokból feltárul}-{belső tájak megrázó igazsága}-{hogy igazolja a visszhangzó tapasztalatot}
{Az első álom felsírásától}-{az utolsó valóság mosolyáig}-{a végesség kiterjeszti}-{egyszeri szivárványát}
{Minden kettébontott}-{ölelkezésbe tömörül}-{majd válik szét}-{hogy levegőt kapjon}-{az élet tüdeje}
{Némult tekintetek fátylán gyülemlik}-{a megrendülés és önfeledtség}-{váltakozó könnye}
{Minden arc, mi valaha létezett}-{selymes esőcseppekben él tovább}-{s hull alá}-{idők és sóhajok}-{átszellemült csontzápora}
{Míg odalent üresek a földek}-{sírmárványt simogat}-{a nincsen halál}-{örökké ringató keze}

Olvass tovább...

Mindig-út

Ő is megy valahova,
ránk tekint félszeg, lopva,
felszegett fejeket, sújtó szemeket lát csak ő:
a fakó, a baktató, a hallgató; ajka sző
lélekliftben rekedt szavakat,
lásd, még ő is megy valahova,
léptei előre haladnak;
mert Ő is megy, megy valahova,
célt talál az Esengő, sorsa
holnap kövébe sosem vésett,
de tudja, mit érez az élet
Őbenne, ki tart valamerre,
hiszen még ő is megy valahova...
Valahol várják majd őt is,
mielőtt benne az óra
végleg leperegne.

Olvass tovább...

A Jövő levele a Jelenhez

Meglátod, majd elered,
sugárzsábás arcodra hull eső.
Meglátod, majd szeretlek,
ha létpókom már csak emléket sző.
Meglátod, s lásd is – lesznek még itt
lemondásból nyíló igenek,
meglátod, az élet végeit
átírják még légző idegek.

Meglátod, húzhatsz, s húzol még
rossz sorstételt kosaramból,
meglátod, eltűnik majd a fék,
s lesz még érzéskarambol.
Meglátod, lesz még veszély
a mindent elsöprő csókdacokból.
Meglátod, kérlek, ne félj!
Az álomnyársaló, szebb valótól.

Meglátod, majd ősfekete lesz
minden egy holt, naptalan napon,
meglátod, akkor már nem remegsz
gyermekeidért, s lesz csak nyugalom.
Meglátod, a sokadik első hajnal
selymesebben borzongat, mint bármely.
Ne láss engem, fordulok sziklás arccal
a tenger felé, de csak hogy átszelj...

Olvass tovább...