Égmocsárba fullad már a kékség.
Lila alkonnyá bomlik hűlő teste.
Majd estté múlik, hogy ne is nézzék
tovább e halált a sürgők epedve –
Nem is látják, miként fortyog és foszlik
pépes húsa a fénynek. Egy pillanat,
s ellátunk az ezüst koponya-holdig.
Mennyek csontja nem más, mint egy-egy csillag.
...csak a mi csónakunk képes az árnyat
kimenteni egy sóvárgó, fehér lapra,
mi töltjük foggal a tátogó szájat,
hogy harapja a légkört, mi tisztul s tarka;
Bizony, mi mindig tisztítunk, színezünk és hámozunk
ki felleget a merő füst atmoszférából.
És mi élesítő sugárral kimentjük a lesunyt
szemekből a Látást, nincs többé ott éjfátyol.
Mi végül ki is nyerjük az enyészőből a kincset,
és vérzivatarból kihalljuk a csobogás dalát.
A sírógörcsöt kioldjuk, szétöntve a könnyvizet,
hogy könnyen tudjunk úszni majd valamikor odaát.
Láttatunk, árnyalunk, szolgálunk a Szépnek,
verssoraink talán egyszer túlélnek minket.
Hiányhabokban kalimpáló szegények
vagyunk tán néha, kiket minden Nagy leintett;
Választalan szavunk – messzi földekre hangzó betűnk.
Nyurga vigasz a bennünk végtelenedő élmény.
De mi vagyunk azok, kiknek olyan érték is feltűnt,
mi nem is létezhet, mi majd később lesz metsző tény.
Csúf a bánat? Velejéig csöppet sem. Mélyen gyönyörű –
titkon egy fedél alatt minden tárgy, és a jelenségek…
Fájhat, simíthat, de minden először az Élethez hű.
Ez nem költészet, a gyökerek valóban egybeérnek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése