Az utolsó oldal

Az összetépett lapdarabokból egyszer csak kibomlott a forrni vágyás sóhaja. Ott hevert a valaha még egész papír a földön, még arra sem találták méltónak, hogy a kukafióka éhes száját etessék velük… vele. Megszűnt egyként létezni, megsokszorozódott, mégis, minden része azonos volt önmagával. Több mint húsz darabban hevert Ő a földön, aprólékai közt volt semleges, derűs és szomorú árnyalatú egyaránt. Egyenes arányú elosztás és aranymetszet persze csak a mesében létezik, de az egyik olyan túlsúlyban volt benne, hogy törvényszerű bomlás lett a vége. És az új történet kapuja is egyúttal…

Nem meglepő módon ő szaggatta szét saját magát. Rásegített persze erre a szétszórtságra a mellkasára nehezedő roppant felhő is, aminek falán hiába dörömbölt, nem törte át a boldogság egyre vastagodó anyagát. Mindez azonban fel nem ismerése volt annak, ami a feloldódás és elvegyülés, az áramlás és sodródás, a képlékenység és befolyásolhatóság között különbséget képez. 
A többi csak fájdalmas dagonyázás a kifogások belében.

Az öníró legterjedelmesebb dokumentum, a Nagy Könyv része volt Ő valaha. 
Kivált belőle, mert mindig mások írtak rá. Voltak kicsinyes oldalak, kik visszahúzódó, lesütött tekintetet váltottak ki belőle. Voltak biztató oldalak, de azok sem erősítették, mert akkor szétfolyt a túl sok kapaszkodástól. Volt, aki lenyúlt érte, volt, aki felágaskodott, hogy segítsen. Volt, aki sziporkázónak látta, volt aki kizárólag szorongónak.
Voltak ráripakodó oldalak, voltak nem illeszkedő oldalak. Volt rá és a többi oldalra fittyet sem hányó oldal; volt oldal, mely létezéséről sem tudott, mégis valahol őt kereste. 
Ő volt a mindenkori utolsó oldal. A Nagy Könyv, bár mindig gyarapszik, van egy része, amit meglehet, sorsnak hívnak, de még az is lehet, hogy szükség van mindig a közbeékelésre, hogy az utolsó oldal értelmet kapjon. Én ezt nem tudhatom, mert csak ember vagyok, aki végignézte, miként akar újra összeállni, visszafáradni a helyére, írni magát, mégis pont lenni a leghatalmasabb Mondat végén.
Mindemellett megőrizni a különbségtudatot azon jelenségek között, melyek valóban eltérnek egymástól, és jótékony szétválasztottságban élik betűkkel koronázott mindennapjaikat.

Hogyan is forrt össze? Először is, nem dörömbölt egyik része sem többet a felhők boldognak gondolt kapuján. Túl hamar bezárul az ahhoz, hogy a kelleténél többet gyötörje ez a keserédes örökkévalóság.

Rájött: a mértékletesség nagyobb kincs, mint valaha vélte. Így hát, amikor a dermedtség erejét leküzdve feltápászkodott, megdöbbenten vette észre: az összes többi darab vele mozog! Mind a halványabb, mind a borúsabb, mind a zavaros színűek járkálni kezdtek a földön. 

Azt hiszem, csak én láttam. Nem avatkoztam bele: tudtam, most ő jön.
Félénken bemutatkoztak a lapdarabkák egymásnak, egyik-másik suttogott is az oldal alján hallgató szamárfülbe, mire az harsányan felnevetett. Összekeveredtek a színek, és az volt a legszebb az egészben, hogy teljesen észrevétlenül, könnyedén, gördülékeny hajlékonysággal, miként az meg van (vagy meg volt) írva.
Eggyé váltak úgy, hogy nem is sejtették. Mert megbarátkoztak egymással. 
Mert egy kéz körülöttük mindig volt, csak nem vették észre, hogy az a saját kezük.
Mert a tudatosság a szétcincált papíridegek mögött olyan, mint az ördög: sosem alszik. 
Így pihent meg a pár napja még földön miszlikben heverő oldal, hogy átölelje óvatosan saját démonait. És tegye azt, mire rendeltetett: pontot a mondat végére, és erőt az Írók kezébe, hogy legyen bátorságuk leszúrni szelíden a pont mélyére. 
Sejtésem szerint ezért is van rá mód, hogy megnyíljon a Lehetőségek hol boldog, hol boldogtalan, de mindig új fejezete.