A kesergő angyal:
Valami lágy szikra jár át tetőtől talpig,
tüzéből izzó zene sejtközelbe hallik,
glóriámig ér a lét kottája – borsódzó,
de már nem csipkedi bőröm, alig andalít.
Kiveszett a szín, az álom mind, a csillagraj
nem vált szóródva pirkadattá, és a hajnal
sem hordoz többé ígéretest illatozó jövőt.
Mit is kezdjen a világ a világtalannal?
Mit ér már ez a zsongatóan lombszerű élet,
ha gyermeke minden ősi gyökeret kitépett?
Szükségszerű a felélés bármely élő bolygón.
…még vagy már nem találják lakói a mértéket?…
A derűlátó ördög:
Lám, kinek hő hivatása a jó?
Ó, angyalom, ne hagyd, hogy a Hajó,
minek kapitánya is lehetnél,
ússzon nélküled rossz habon – hahó!
Benned van a Csoda alakító ereje,
játszi alkímia fegyvered, szellemekbe
hinthetnéd azt, mi átpördíti a romlottat,
hangulatod felelősség – élj hát vele!
Nézd, mily sokan vannak e világon még, úgy van,
kik meg akarnak találni téged magukban.
Vagy talán én vegyem át helyed? Tréfás volna.
Ne feledd: ahol boldogság a tét, ott súly van.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése