Versek nélkül

Versek nélkül
a hajnal mély zenéje többé nem hallható,
Versek nélkül
napok porsivár ajkába akad a szó,
Versek nélkül
a szürkület sem tarka fátylakban tündököl,
Versek nélkül
az est csak leszáll, nem övezi békés bűvkör;
Versek nélkül
az éj sem fuvallna álombéli szélvihart,
Versek nélkül
a körforgás hús-vér varázslata is kihalt.


Versek nélkül
a gondolat sem lép már túl önmagán,
Versek nélkül
nem úgy fogod szeretted kezét talán,
Versek nélkül
nincs nézőpont, sem pedig sokszínűség,
Versek nélkül
hintett hamvakká tengerlik a hűség;
Versek nélkül
halott a dolgok teste, rejtély sem ragyog,
Versek nélkül
tudom már régóta: én is senki vagyok.

Olvass tovább...

Egy csepp állandóság

Ez nem az a könnyfajta,
mi száradásra szorul,
sem özönlő harmata
a bánatnak, nem tolul;
ez a könnycsepp vállakra
sosem, sosem szemerkél,
ez a könny nem sírásra
termett, nem is onnan tér.
Ez a könny hűs vigaszba
később sem csitul majd,
e könnyet nem firtatja
senki: el nem szavalt.
Nem is az a könny ez,
ami díszes sebből buggyan,
nem sikoly és nem nesz,
nem: ez már jelzőkön túl van.


Ez az a könny, ami nélkül
a Pulzáló alig-alig moccan,
magadba zárod, bent révül,
és önálló létre kél titokban.
E könny nélkül vánszorog
a fitt idő, nincs is Pillanat,
ha nincs könny, mi nem csorog:
ez a könny mindig bent, bent marad.
Messzeségbe nem énekled
ezt a sírig őrzött könnyet soha.
Hordozod és dédelgeted, –
élőlény vagy, csak annak záloga.

Olvass tovább...

Előre- és hátraarcok

A Nosztalgikus monológja:

„Ez az egész nem velem történik,
én csupán idecsöppentem,
hogy tevékeny s tétlen nézzem végig,
mit szánt nekem az Ősegyem;
szemüveglencse testem, közvetítő,
fokoz, és végtére mégis elfed.
Éles' lát a lélek, ám didereg ő,
nem talál sehol fészekmeleget.

Én nem is itt élek, vagyok idegen,
ez nem éntagadás, nem mondanám,
meglepő, mégis inkább egy nagy Igen,
amit kozmosznak mondok, nem talán...
Feloldódok a nagy lepergés előttiben,
erővel hat minden egyes homokszemcse.

Néhol fáj az emberi visszásság, de így sem
rogyok rá az örökös cipelt keresztre.
Törékeny a mag, és szenvedek még néha,
hogy nekem nem terem egy virág sem,
de e szín-fonák mindenség ajándéka,
hogy nem befestem: gyógyítom sebem”


Az Itt Élő monológja:


„A véletlen egy holt szó, nincsen üresség,
cél és ok hat, fon, sző át mindent és pont.
Én az vagyok, ki mások és magam tükrét
fényesítette, teng-leng csak a bolond.

Ki egyetlen életben hisz, annak tán nem nagyobb
élete gyönyörűsége, mi munkál benne?
Hiszen az Érték csakis úgy lehet megragadott,
ha múlt-mása nem klónozódott már ezerre.

Sutba a nosztalgiával, jelenszerepem szép,
mert én döntöttem így, el nem rendelt semmi.
Nem is csépelném a szót, letisztultan, zárásképp
annyit mondok: Ennyi”

Olvass tovább...

Gyógyító tudat: a szépség

A szépségben sosem volt semmi
andalító, az nem ragyog csak úgy.
Nyers: úgy lehet finommá fenni,
nem szállsz fel rá: a szép az gyalogút.

Elsimít és maszkot tép, szít és egyesít,
beléd mar, hogy általa nemesedjél.
Vágyakozás, elnyugvás – létezik még híd:
segít, hogy tüzesebb légy a sebeknél.

Arccal előre, hogyha csattannál,
pulzálás muzsikáját hallgattatja veled.
Tudod már: ha lesz is teljes halál,
nosztalgiád jövőbe dúdolják a terek.

Nem semmisül, és nem éppen örök,
nem szabályszerű a lénye: kertje kusza.
A szépség a hang, mi mondja: „Jövök!”
Majd a gizgazokat mind-mind átugorja.

Öntözheted őt. Akár le is tépheted virágát.
Nem haragszik, ezért megbocsátania sem kell.
Észrevetted? Erdeje fáit lassan mind kivágják.
Nem kell menteni, túlél minket. Addig is: nevel.

... gyógyít, egészen addig a pontig,
míg a szemlélet terjed: a tekintet körbeér.
Itt van mindenütt, mégsem oldódik.
Színes. Áttetsző. Mélyfekete és ősfehér.

Olvass tovább...