A szépségben sosem volt semmi
andalító, az nem ragyog csak úgy.
Nyers: úgy lehet finommá fenni,
nem szállsz fel rá: a szép az gyalogút.
Elsimít és maszkot tép, szít és egyesít,
beléd mar, hogy általa nemesedjél.
Vágyakozás, elnyugvás – létezik még híd:
segít, hogy tüzesebb légy a sebeknél.
Arccal előre, hogyha csattannál,
pulzálás muzsikáját hallgattatja veled.
Tudod már: ha lesz is teljes halál,
nosztalgiád jövőbe dúdolják a terek.
Nem semmisül, és nem éppen örök,
nem szabályszerű a lénye: kertje kusza.
A szépség a hang, mi mondja: „Jövök!”
Majd a gizgazokat mind-mind átugorja.
Öntözheted őt. Akár le is tépheted virágát.
Nem haragszik, ezért megbocsátania sem kell.
Észrevetted? Erdeje fáit lassan mind kivágják.
Nem kell menteni, túlél minket. Addig is: nevel.
... gyógyít, egészen addig a pontig,
míg a szemlélet terjed: a tekintet körbeér.
Itt van mindenütt, mégsem oldódik.
Színes. Áttetsző. Mélyfekete és ősfehér.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése