Saját nevük masszájában dagonyáznak,
monogramjuk végtelenített esője
szájukba hull, ahol az értékek: tárgyak.
És ők érzik nevük ízét. Sosem fáznak.
Reszket csak a vesztes. Ez már így, örökre.
Siker receptkönyvében a nevük a só,
pár betű csak a biztos beteljesülés.
Gerjedő futótüzek, lényük kifelé ható,
énjük mellett a létezés satnya, el-elhaló,
pajzsuk a Név, nincsen rajta, azon nincs rés.
Hajrában nyomják előre maguk,
és konstans tapsvihar osztályrészük,de talán
nem is tehetnek róla, hogy hangjuk
barázdáltabb lett, mint karcos agyuk.
Még épp hogy nem nőttek túl a mindenség falán.
És megint mások bőségesen megfizetik az árát,
hogy a Művész, az Ember, az a Név: a Tekintély
villódzó márkaságba süllyedt. Jaj, a kicsinység árkát
attól a fényes járműtől már mások sem mentik át
az értékbe… Nem minden betű több a semminél.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése