2018. szeptember 20., csütörtök

Addig él


Fürtjeiből kiolvadt a fiatalság,
majd búcsúzó időkbe tikkadt bele.
Nem is lesz már annál időtlenebb halkság, 
mint ajkából áradó tiszta zene.

Hallóüregében a régmúlt pókhálója 
csak imitt-amott, néha enged rést, 
csendjében a sárgult illatokat álmodja,
emlékporral szórja a feledést.

A méltóság magányvágya megtörik
hajlott háta fényes félkörén,
könnyeit szivárványszínek a földig
tükrözik le, míg él az Ösvény.

Lábaiban ott biceg a tenni akarás,
kezére serény simaság lobban vissza,
és újraéli, mit nem élhet már újra más,
mert éveket csipkéz rá a nosztalgia.

Kendője már csupán egy gyűrt papír,
gondolata ódon tollvonás.
Légzéséből hegedű hangja sír,
Nélküle nem lesz, csak holt varázs.

Addig él Ő, míg a gúnyos utókortól
eltekint az álmodó, merengő: éles Szem.
De még itt van! Az idő engem még korhol,
hogy az örökké békéjét én ne érezzem.

Az órára mutat Ő, majd tovább ténykedve,
nem pillant arra, mi arcomra vetül.
…Azóta értem mindenét, Őrá ébredve
álmodom Őt erőmmel, szüntelenül.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése