A Hang kong, eltompul a szélben végül,
trónjukról majd lefordulnak képzeteink.
A felhő egébe mind belekékül,
a dolgok rendje egyre csak éjjelbe hint –
A csillagtalanban belélegezni való
nem marad, és mi sem teremtünk többé.
Becsukja szellemünket az utolsó ajtó,
mégse tehetjük magunk nem-történtté.
Valaha nem volt álom, elgubóztak
a mindenek, és lesz ez még így,
de még a zár nyújtja kezét a kulcsnak,
még rendületlen mered a híd –
ami két világ között feszül,
lábnyomra egykedvűen várva,
hallod e bús csengést? Már repül
is a csönd, mi létünket vágyja.
Mosolygó lemondással, hirtelen leborulva
tudatja e Tér: még itt vagy! ... Kedved néha száll?
…és fojtott fénnyel feldübörög az a Hang újra,
még van idő, még ébredhetsz... és még szép, ha fáj.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése