Már a magokban is csak az égboltot látom. Mi’ kék!
Dehogy vagyok szabad! Még nem.
Még.
Hallhatatlan sírásom, gondolatom az Örökbe néz.
Mi’ kék!
Egy nap kitörök… Addig csőrözök a lehatároltság rácsaival, míg leomlanak, fel nem adom.
Mígnem az „igen vagy nem”, a „jó vagy rossz”, és egyéb
végletek nem határozzák meg az embereket.
Én hosszú válaszokat érzek a nagy kérdésekre!
Ők eldöntötték: bezárnak engem egy életre.
Felhők könnyének koppanását hiszem a gyarló léptekre…
Lépni kell, és húz bár valamerre mindig az az apró
zakatoló, és nem szerencsés mindig torpanni,
eltévedni a lehetőségek erdejében. Igaz. (Mit
közvetítesz az arcoddal? Bal-jobb-bal… Menj már!)
Ugyanoda tér az A és a Z is, ha kizárják a közöttük lüktető, megannyi élő betűt.
Pusztulásba.
Körben forog csak az irányult.
Minden letaposott út körben forog.
Így vagy úgy, de minden út árva.
És még én vagyok bezárva…
Kék minden mag már, mit kapok. Csipegetem, és azt képzelem:
fellegdarabkákat veszek magamhoz.
Már nem emlékszem, milyen is a friss levegő.
Van itt valaki, aki tudja?
Ingatok kicsit
fejemen.
Hurrogva röhögnek gyarlók.
Azt hiszik, őket én szeretem.
Pedig csak döntöttek. Kibomlott elméjükből az „igen, megveszem”
szál.
A „neki milyen lehet szál” bent ragadt, és elnémult.
Nem haragszom rájuk. Csipegetek tovább…
Ők börtönbe zártak, hogy ne unatkozzanak.
Én nem unom meg a legszebb kék magot:
a szabadságot.
Mi’ kék!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése