1.
Csendes
árny az égő forgatagban,
zsibongó
fényfullánkoktól messze,
mint
üszkös szíven az életbalzsam
szül
újra, önvalóra ébresztve.
Napmagokból
olykor csak a felszín
csalárdul
kacagó virága nő,
míg
néha a letagadott Semmin
új
világok tornya égig érő.
Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny
és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar
egyúttal az elrévült szél,
az
isteni olyan ellentmondón
messzi,
s bársonyos, akár az ódon
éjek
homlokán gyúló fényfüzér.
2.
Éjek
homlokán gyúló fényfüzér
csillagok
szikrázó garmadája,
a
törött szív, ha egyszer révbe ér,
másik
felét bennük megtalálja.
Zengő
homlokot ihlet szelleme
a
varázslat-ontó természetnek,
a
porszem mennyei végtelenje
teremt
el nem múló reményeket.
Őshonát,
ha nem leli halandó,
éltében
semmi sem maradandó,
s
törtet a nemlét felé untalan,
legbelső
sugalmakra csak legyint,
s
bolyong homályló utak között, mint
ösvényt
fürkésző feldúlt hontalan.
3.
Ösvényt
fürkésző feldúlt hontalan
üget
százfelé vivő paripán,
s
a végekig feszült szív rongyosan,
némán
hamvad el tüzes karikán.
Idegen
csend űrjében a lelket
felőrli
az unalomnak malma,
ám
a gond-redőt simító csendet
csak
az örök hazatért hallhatja.
Kaptat
a test, míg nyugszik a lélek,
de
olyankor mégis a harc éltet,
csak
a neszektől pezseg a halk éj.
Csak
a dobogás lehet életjel,
sosem
nyugvó égitest az ember,
ki
egy békés napon majd hazatér.
4.
Ki
egy békés napon majd hazatér,
sosem
lehetett olyan elveszett,
hogy
a határtalant fuvalló szél
szellemét
soha ne lengesse meg.
Ki
végeknek falait rombolja
ősi
vadságú belső templomban,
az
álom ködös ajkát csókolja,
s
csók gyönyörét álmodva ellobban.
Légszínű
ajándék az álmodás,
millió
kép, suhogó szárnyalás -
tetszhalott
mély lényegében a tánc,
felsejlik
ég s föld illékony hídja,
valóssá
szüli a nosztalgia -
múlt
idők
arcába faragott ránc.
5.
Múlt
idők
arcába faragott ránc
kisimul
újszülöttek mosolyán,
melyet
később a
kérges élet-gáncs
porba
görbít az idők folyamán.
Ha
talpra áll, s némán, rezzenetlen
csak
előre
néz, s létet nem vádol,
mássá
lesz múltja, s igazán sosem
ivott
a Feledés folyójából.
El
nem feledettség kulcsa zárja,
mi
álságosként vetül világra,
s
kaput nyit vég nélküli időkre,
míg a
lélek bástyába költözik,
s a
vén újszülött arcán gyöngyözik
ősöreg
világ nevető könnye.
6.
Ősöreg
világ nevető könnye
az idő
keserédes zápora,
benne
nem-lézengő az "örökre",
s nem
ismerte soha a szót: "soha".
Az
elme szófonó végessége,
mely
határt szab a szétterülőnek,
csupán
csak a léthiúság éke,
szellemmel
áldoz a rejtő földnek.
Ismerettelenség
félemlíti,
a
Biztos kétes falát építi,
akár
ködpuska elől védő sánc,
örök
röptű csak a rejtélymadár,
célajándékozó
varázs, akár
körforgás
gyöngyei alatt a lánc.
7.
Körforgás
gyöngyei alatt a lánc
az
ember maga: puha-szikla lény,
élteti
vagy elhullatja a láz;
formálható,
s léte mégis kemény.
Teste
nem börtön: lehetőségek
égen
tükröződő valósága,
lelke
nem testvére szenvedésnek,
s
légvár csak meghatározottsága.
Olyan,
mint a verdeső-védtelen
bátorrá
lényegülő mély szellem
titok-telt
szőnyege
kigöngyölve,
olykor
veszélyt sejtő szabad volta,
s
tompa horizontján elragadja
illúzióknak
röpke gyönyöre.
8.
Illúzióknak
röpke gyönyöre
látszatok
csalóka sokasága,
színes
romlottság mosolygó gödre,
mit
betemet éles szemek árnya.
S
illúzióknak röpke gyönyöre
a
lélek ihletett kínja szintén,
kapaszkodva
az enyhelyes ködbe,
bolyong
bűvölve
az álmok szirtjén.
Az
álmodás testen túli súgás,
misztikus,
ősi
lélekbe búgás,
ki
nem mondhatóság a szavakban,
formát
csak az alkotótól kaphat,
ki a
semmiből világot farag,
képlékeny
ő,
ámde halhatatlan.
9.
Képlékeny
ő,
ámde halhatatlan,
édentájak
bebarangolója,
fürödve
Tejút-tenger habokban,
földre
az elmúlhatatlant szórja.
Sorsa
néha a szárnyakat tépő,
kiáltó
szikrákkal átszőtt magány,
de
kárpótlása végül az égő,
a
szellemmel feldúsult fáklyaláng.
Szilajul
csapdosó hullámok őt,
mint
fű-szerény,
kő-örök
létezőt
sziklává
faragják lankadatlan,
könnyfinom
lényét rezgeti szellő,
de
áll szikáran, akár a fenyő -
orkánnak
idején moccanatlan.
10.
Orkánnak
idején moccanatlan
a
szellem, mit világsúly nem facsar,
míg
egy szelídebb kezű viharban
a bús
szél kevély fákat szétcsavar.
Ki
túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga
ásta verembe zuhan,
s a
sors érdemelt nyílzáporától
bolygó
méretű arca szétpukkan.
A
szabad lény mást sohasem tipor,
a
lelkében nem jégmező honol,
s a
belső tüzek szirmát locsolva -
lelke
áradó-állandó folyó,
irama
messzi partokra sodró,
csömör-szellő
mégis rögbe vonja.
11.
Csömör-szellő
mégis rögbe vonja
az
útkutató, csapongó lelket,
ha
felőrli
zajok lázas szomja,
a
zsongásért kioltja a csendet.
Vállán
tornyosul a napok súlya,
s
elvakítja a rohanás fénye,
míg
egy összeroppanás megsúgja:
mit
jelent a légzés ősélménye.
Mit
érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba
burkolt égtesttel,
a
zsenge kékség mögül kinézve,
miért
az észrevétlen lélegzés,
mely
lételem, akár a képzelgés;
a
Lélek Ő: idő s tér pillére.
12.
A
Lélek Ő: idő s tér pillére,
étermagvat
csipegető madár,
gondolatfiókákkal
telt fészke,
finomabban
rezgő óceánnál.
S ha
kedve úgy tartja, test takarja,
hogy
földi szépséget alkothasson,
azért
száll le keményebb burokba:
új
dimenzióval gazdagodjon.
Olykor-olykor
régi otthonába
sóvárgón,
fájlalón visszavágyva
átkot
szór a testi létezésre,
s míg
véletlen-hittel bőszen kering,
a
messzi égből lopva rátekint
a
kozmosz s az ember tükörképe.
13.
A
kozmosz s az ember tükörképe
egymás
fényévből nyíló arcának,
mit
kóbor halandó életekre
akarat-függönyétől nem
láthat.
Mert
az Akarat a görcskezével
csak
a foszló mulandót markolja,
míg
egy nem várt út felé intő jel
a
sosem gondolt kulcsot dobogja.
Csak
a ki nem számítható léte
nem
taszít le fuldokló örvénybe,
ha
a rögzültség maszkját eldobva -
keresetlen
kedéllyel a vándor,
honra
lelve önmagában bárhol
örökkön
titkok kosarát fonja.
14.
Örökkön
titkok kosarát fonja
a
mélyben búvó, vakon látható,
s
mikor a lélek álútját bontja,
szűz
ösvényen feldereng a való.
S ha
a szerencsediót feltöri,
egyszer
megpillanthatja azt a lényt,
kinek
szeme az őshazát őrzi,
ahol ők
ketten léteztek egyként.
Barázdált
arcokon a pillanat,
idők
merengő fátylai alatt,
visszatekintésbe
fúlt szavakban,
felhőkből
millió cseppként pereg,
majd
tovatűnik, mint minden, s mint egy
csendes
árny az égő forgatagban.
Mesterszonett:
Csendes
árny az égő forgatagban,
éjek
homlokán gyúló fényfüzér,
ösvényt
fürkésző feldúlt hontalan,
ki
egy békés napon majd hazatér.
Múlt
idők
arcába faragott ránc,
ősöreg
világ nevető könnye,
körforgás
gyöngyei alatt a lánc,
illúzióknak
röpke gyönyöre.
Képlékeny
ő,
ámde halhatatlan,
orkánnak
idején moccanatlan,
csömör-szellő
mégis rögbe vonja.
A
Lélek Ő: idő s tér pillére,
a
kozmosz s az ember tükörképe,
örökkön
titkok kosarát fonja.