A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2018. november 13., kedd

Apevák zuhataga I.

Még
a menny
teste is
magányos hús
érintés nélkül.
 *
Súly
hullott
párnámra.
Álmaimat
fejem zúzta szét.
*
Ott
félszeg
hajlongás;
itt belelök
a láthatóba.
*
Nincs
többé
kifogás.
…Faragd tovább
álmok anyagát.
 *
Hős
völgyön
olvad el,
könnyeket rejt
a jéghegy csúcsa.
 *
Csont
Ő, bús
koponya.
Felidézve
szikrázó Ember.
*
Van,
lebeg.
Volt, hull. Lesz?
Száll… Melyiket
kapjuk el egyszer?
*
Már
vissza
sem néz rám
az Emlék, így
el sem engedem.

*
Hang.
Ravasz
elűző.
Vágyát oltja
szembenézésnek.
*
Még!
Éljen
szikrázva!
Az éj, hogy láss:
szemfényt hadd vájja...
*
Hó-
fehér
hallgatást
neszek násza
megbabonázza.
*
Hogy
lüktet
most a szél!
Simít, borzol
a Várakozás.
*
Ez
már nem
szerenád.
Épp elpirul
a Szférazenész.
*
Várj
még Táj! 
Múzsa vagy.
Ezt hallgasd! Míg
némítasz mindent…
*
Légy 
szíves,
bocsáss meg!
Oldozd tüdőd!
Fúlni értem kár.
*
Bús,
kedves
misztikum.
Szép, szomorkás
minden szeretet. 
*
Én
már csak
ilyen kis
égkék szívű
madár maradok.


*
Nem
rossznak
született.
Áll, vár, vérzik.
Segítsünk szárnyán!





*
Ős-
béke
borít el.
Tűnő leple
hadd melengessen!
*
Hull
minden.
Boldog Ő:
Léptén élet,
halál aranylik.
*
Ne
bánd meg
lényednek
Földre térő,
egyszeri létét!
*
Egy
vissza-
nem zárult
kagylóból vagyunk:
szertelen gyöngysors.
*
Mi
nem is
tudjuk, mily
csodás börtön
e Föld, míg nincs Űr.
*
Hold,
zápor,
ezüstös
vízfakadás.
Csak egy jelenség…
*
Egy
angyal
homlokát
ne becsüld le:
isten dobog ott.
*
Mag,
álom.
És lám, Lett.
Mondd, hiszed már
a Lélegzetet?
*
Sejt-
keserv.
Ősvégzet.
Minden múló:
éj, fény, fa, véset.


2018. szeptember 20., csütörtök

Addig él


Fürtjeiből kiolvadt a fiatalság,
majd búcsúzó időkbe tikkadt bele.
Nem is lesz már annál időtlenebb halkság, 
mint ajkából áradó tiszta zene.

Hallóüregében a régmúlt pókhálója 
csak imitt-amott, néha enged rést, 
csendjében a sárgult illatokat álmodja,
emlékporral szórja a feledést.

A méltóság magányvágya megtörik
hajlott háta fényes félkörén,
könnyeit szivárványszínek a földig
tükrözik le, míg él az Ösvény.

Lábaiban ott biceg a tenni akarás,
kezére serény simaság lobban vissza,
és újraéli, mit nem élhet már újra más,
mert éveket csipkéz rá a nosztalgia.

Kendője már csupán egy gyűrt papír,
gondolata ódon tollvonás.
Légzéséből hegedű hangja sír,
Nélküle nem lesz, csak holt varázs.

Addig él Ő, míg a gúnyos utókortól
eltekint az álmodó, merengő: éles Szem.
De még itt van! Az idő engem még korhol,
hogy az örökké békéjét én ne érezzem.

Az órára mutat Ő, majd tovább ténykedve,
nem pillant arra, mi arcomra vetül.
…Azóta értem mindenét, Őrá ébredve
álmodom Őt erőmmel, szüntelenül.



Ne félj



Ne félj a hajtépő őrülettől,

visszabolondul minden egy szálig  majd,
Ne félj a túl ölelő otthontól,
kiérdemled, mint teacsönd a méz-zajt,
Ne félj riadt zakatoló helyektől,
mindenben nevet vagy nevetett egykor lélek,
Ne félj ébreszteni mosolyt, dobogást,
ahol zokogást kísér valótlanszép ének.

Ne félj holmi kaszasuhogástól,
túléled azt is, tudod te azt nagyon jól,
Ne félj emlékké vagy éppen mássá lenni,
mint amely létformának a szokás hódol...
Ne félj olykor visszaszületni,
lesz még ennél hősiesebb alakváltozás,
Ne félj attól az állapottól,
miben eltűnsz, a kezdet valahol vermet ás.

Ne félj az élettől, a serkenő vércsepptől,
sokszorosoktól, szerepektől, álarc-könnytől,
Ne félj a fürkésző semmitől, a nullától,
néha annak kell lenned, hogy fakadj friss tőről.
Ne félj, hogy valaha is kiapadsz,
tisztult tükrű csak a szemlélődések tava,
Ne félj a mocsártól, a fátylaktól,
elemi utakra visz a nem-ismert szava.

Ne félj a félemberektől,
egészbe olvadnak majd úgyis maguktól,
Ne félj, ha szitkoznak téged,
visszhatás ránca nem bomlik le arcukról...
...ne félj, remélj, ne cserélj
szívesen senki mással, mint aki te vagy,
Ne félj a félelemtől –
átlényegül benned, mikor végleg itthagy.




Édes sokkjaink


A Hang kong, eltompul a szélben végül,
trónjukról majd lefordulnak képzeteink.
A felhő egébe mind belekékül,
a dolgok rendje egyre csak éjjelbe hint – 
A csillagtalanban belélegezni való
nem marad, és mi sem teremtünk többé.
Becsukja szellemünket az utolsó ajtó,
mégse tehetjük magunk nem-történtté.
Valaha nem volt álom, elgubóztak
a mindenek, és lesz ez még így,
de még a zár nyújtja kezét a kulcsnak,
még rendületlen mered a híd – 
ami két világ között feszül,
lábnyomra egykedvűen várva,
hallod e bús csengést? Már repül
is a csönd, mi létünket vágyja.
Mosolygó lemondással, hirtelen leborulva
tudatja e Tér: még itt vagy! ... Kedved néha száll?
…és fojtott fénnyel feldübörög az a Hang újra,
még van idő, még ébredhetsz... és még szép, ha fáj.



A Név elburjánzása


Saját nevük masszájában dagonyáznak,
monogramjuk végtelenített esője 
szájukba hull, ahol az értékek: tárgyak.
És ők érzik nevük ízét. Sosem fáznak.
Reszket csak a vesztes. Ez már így, örökre.

Siker receptkönyvében a nevük a só,
pár betű csak a biztos beteljesülés.
Gerjedő futótüzek, lényük kifelé ható,
énjük mellett a létezés satnya, el-elhaló,
pajzsuk a Név, nincsen rajta, azon nincs rés.

Hajrában nyomják előre maguk,
és konstans tapsvihar osztályrészük,de talán
nem is tehetnek róla, hogy hangjuk
barázdáltabb lett, mint karcos agyuk.
Még épp hogy nem nőttek túl a mindenség falán.

És megint mások bőségesen megfizetik az árát,
hogy a Művész, az Ember, az a Név: a Tekintély
villódzó márkaságba süllyedt. Jaj, a kicsinység árkát
attól a fényes járműtől már mások sem mentik át
az értékbe… Nem minden betű több a semminél.



Kik nem versből szólnak


Kik nem versből szólnak, nem szűk ajkak,
valószínű, ők érzik igazán a lírát,
zivataruk nem papírra szakad,
magukban, vagy feloldódva, másnak elsírják
a bennük mozgót. Jobban is haladnak,
és bár nem művészek, bennük az élet
karomvége élesebb nyomot hagyhat,
kik nem szavakban élnek, nem úgy félnek,
s nem dagonyáznak, ők nem sodorják
betűpácba saját maguk. De álmodnak.
Nekik nem az írás a boldogság,
de ha kell, mellettünk önzetlen ott vannak.
Nem olyan maguknak valók, elvonulók.
Hőfokuk ugyanolyan, ha nem nagyobb,
Nekik is érdes és selymes hiány a csók,
a Szikra nem csak a költőkre szabott.


2018. szeptember 2., vasárnap

Kék magvak /A ketreces madár monológja/


Már a magokban is csak az égboltot látom. Mi’ kék!
Dehogy vagyok szabad! Még nem.
Még.
Hallhatatlan sírásom, gondolatom az Örökbe néz.
Mi’ kék!
Egy nap kitörök… Addig csőrözök a lehatároltság rácsaival, míg leomlanak, fel nem adom.
Mígnem az „igen vagy nem”, a „jó vagy rossz”, és egyéb végletek nem határozzák meg az embereket.
Én hosszú válaszokat érzek a nagy kérdésekre!
Ők eldöntötték: bezárnak engem egy életre.
Felhők könnyének koppanását hiszem a gyarló léptekre…

Lépni kell, és húz bár valamerre mindig az az apró zakatoló, és nem szerencsés mindig torpanni,
eltévedni a lehetőségek erdejében. Igaz. (Mit közvetítesz az arcoddal? Bal-jobb-bal… Menj már!)
Ugyanoda tér az A és a Z is, ha kizárják a közöttük lüktető, megannyi  élő betűt.
Pusztulásba.

Körben forog csak az irányult.
Minden letaposott út körben forog.
Így vagy úgy, de minden út árva.
És még én vagyok bezárva…

Kék minden mag már, mit kapok. Csipegetem, és azt képzelem: fellegdarabkákat veszek magamhoz.
Már nem emlékszem, milyen is a friss levegő. 
Van itt valaki, aki tudja?
Ingatok kicsit fejemen.
Hurrogva röhögnek gyarlók.
Azt hiszik, őket én szeretem.
Pedig csak döntöttek. Kibomlott elméjükből az „igen, megveszem” szál.
A „neki milyen lehet szál” bent ragadt, és elnémult.
Nem haragszom rájuk. Csipegetek tovább…
Ők börtönbe zártak, hogy ne unatkozzanak.
Én nem unom meg a legszebb kék magot:
a szabadságot.

Mi’ kék!



2018. július 28., szombat

Versek nélkül


Versek nélkül
a hajnal mély zenéje többé nem hallható,
Versek nélkül
napok porsivár ajkába akad a szó,
Versek nélkül
a szürkület sem tarka fátylakban tündököl,
Versek nélkül
az est csak leszáll, nem övezi békés bűvkör;
Versek nélkül
az éj sem fuvallna álombéli szélvihart,
Versek nélkül
a körforgás hús-vér varázslata is kihalt.


Versek nélkül
a gondolat sem lép már túl önmagán,
Versek nélkül
nem úgy fogod szeretted kezét talán,
Versek nélkül
nincs nézőpont, sem pedig sokszínűség,
Versek nélkül
hintett hamvakká tengerlik a hűség;
Versek nélkül
halott a dolgok teste, rejtély sem ragyog,
Versek nélkül
tudom már régóta: én is senki vagyok.



Egy csepp állandóság


Ez nem az a könnyfajta,
mi száradásra szorul,
sem özönlő harmata
a bánatnak, nem tolul;
ez a könnycsepp vállakra
sosem, sosem szemerkél,
ez a könny nem sírásra
termett, nem is onnan tér.
Ez a könny hűs vigaszba
később sem csitul majd,
e könnyet nem firtatja
senki: el nem szavalt.
Nem is az a könny ez,
ami díszes sebből buggyan,
nem sikoly és nem nesz,
nem: ez már jelzőkön túl van.


Ez az a könny, ami nélkül
a Pulzáló alig-alig moccan,
magadba zárod, bent révül,
és önálló létre kél titokban.
E könny nélkül vánszorog
a fitt idő, nincs is Pillanat,
ha nincs könny, mi nem csorog:
ez a könny mindig bent, bent marad.
Messzeségbe nem énekled
ezt a sírig őrzött könnyet soha.
Hordozod és dédelgeted, –
élőlény vagy, csak annak záloga.



Előre- és hátraarcok


A Nosztalgikus monológja:

„Ez az egész nem velem történik,
én csupán idecsöppentem,
hogy tevékeny s tétlen nézzem végig,
mit szánt nekem az Ősegyem;
szemüveglencse testem, közvetítő,
fokoz, és végtére mégis elfed.
Éles' lát a lélek, ám didereg ő,
nem talál sehol fészekmeleget.

Én nem is itt élek, vagyok idegen,
ez nem éntagadás, nem mondanám,
meglepő, mégis inkább egy nagy Igen,
amit kozmosznak mondok, nem talán...
Feloldódok a nagy lepergés előttiben,
erővel hat minden egyes homokszemcse.

Néhol fáj az emberi visszásság, de így sem
rogyok rá az örökös cipelt keresztre.
Törékeny a mag, és szenvedek még néha,
hogy nekem nem terem egy virág sem,
de e szín-fonák mindenség ajándéka,
hogy nem befestem: gyógyítom sebem”


Az Itt Élő monológja:


„A véletlen egy holt szó, nincsen üresség,
cél és ok hat, fon, sző át mindent és pont.
Én az vagyok, ki mások és magam tükrét
fényesítette, teng-leng csak a bolond.

Ki egyetlen életben hisz, annak tán nem nagyobb
élete gyönyörűsége, mi munkál benne?
Hiszen az Érték csakis úgy lehet megragadott,
ha múlt-mása nem klónozódott már ezerre.

Sutba a nosztalgiával, jelenszerepem szép,
mert én döntöttem így, el nem rendelt semmi.
Nem is csépelném a szót, letisztultan, zárásképp
annyit mondok: Ennyi”



Gyógyító tudat: a szépség


A szépségben sosem volt semmi
andalító, az nem ragyog csak úgy.
Nyers: úgy lehet finommá fenni,
nem szállsz fel rá: a szép az gyalogút.

Elsimít és maszkot tép, szít és egyesít,
beléd mar, hogy általa nemesedjél.
Vágyakozás, elnyugvás – létezik még híd:
segít, hogy tüzesebb légy a sebeknél.

Arccal előre, hogyha csattannál,
pulzálás muzsikáját hallgattatja veled.
Tudod már: ha lesz is teljes halál,
nosztalgiád jövőbe dúdolják a terek.

Nem semmisül, és nem éppen örök,
nem szabályszerű a lénye: kertje kusza.
A szépség a hang, mi mondja: „Jövök!”
Majd a gizgazokat mind-mind átugorja.

Öntözheted őt. Akár le is tépheted virágát.
Nem haragszik, ezért megbocsátania sem kell.
Észrevetted? Erdeje fáit lassan mind kivágják.
Nem kell menteni, túlél minket. Addig is: nevel.

... gyógyít, egészen addig a pontig,
míg a szemlélet terjed: a tekintet körbeér.
Itt van mindenütt, mégsem oldódik.
Színes. Áttetsző. Mélyfekete és ősfehér.





2018. június 5., kedd

Ki az /r/égibb?



A kesergő angyal:

Valami lágy szikra jár át tetőtől talpig,
tüzéből izzó zene sejtközelbe hallik,
glóriámig ér a lét kottája – borsódzó,
de már nem csipkedi bőröm, alig andalít.

Kiveszett a szín, az álom mind, a csillagraj
nem vált szóródva pirkadattá, és a hajnal
sem hordoz többé ígéretest illatozó jövőt.
Mit is kezdjen a világ a világtalannal?

Mit ér már ez a zsongatóan lombszerű élet,
ha gyermeke minden ősi gyökeret kitépett?
Szükségszerű a felélés bármely élő bolygón.
…még vagy már nem találják lakói a mértéket?…


A derűlátó ördög:

Lám, kinek hő hivatása a jó?
Ó, angyalom, ne hagyd, hogy a Hajó,
minek kapitánya is lehetnél,
ússzon nélküled rossz habon – hahó!

Benned van a Csoda alakító ereje,
játszi alkímia fegyvered, szellemekbe
hinthetnéd azt, mi átpördíti a romlottat,
hangulatod felelősség – élj hát vele!

Nézd, mily sokan vannak e világon még, úgy van,
kik meg akarnak találni téged magukban.
Vagy talán én vegyem át helyed? Tréfás volna.
Ne feledd: ahol boldogság a tét, ott súly van.



A Szépség kimentői


Égmocsárba fullad már a kékség.
Lila alkonnyá bomlik hűlő teste.
Majd estté múlik, hogy ne is nézzék
tovább e halált a sürgők epedve – 
Nem is látják, miként fortyog és foszlik
pépes húsa a fénynek. Egy pillanat,
s ellátunk az ezüst koponya-holdig.
Mennyek csontja nem más, mint egy-egy csillag.

...csak a mi csónakunk képes az árnyat
kimenteni egy sóvárgó, fehér lapra,
mi töltjük foggal a tátogó szájat,
hogy harapja a légkört, mi tisztul s tarka;
Bizony, mi mindig tisztítunk, színezünk és hámozunk
ki felleget a merő füst atmoszférából.
És mi élesítő sugárral kimentjük a lesunyt
szemekből a Látást, nincs többé ott éjfátyol.

Mi végül ki is nyerjük az enyészőből a kincset,
és vérzivatarból kihalljuk a csobogás dalát.
A sírógörcsöt kioldjuk, szétöntve a könnyvizet,
hogy könnyen tudjunk úszni majd valamikor odaát.
Láttatunk, árnyalunk, szolgálunk a Szépnek,
verssoraink talán egyszer túlélnek minket.
Hiányhabokban kalimpáló szegények
vagyunk tán néha, kiket minden Nagy leintett;

Választalan szavunk – messzi földekre hangzó betűnk.
Nyurga vigasz a bennünk végtelenedő élmény.
De mi vagyunk azok, kiknek olyan érték is feltűnt,
mi nem is létezhet, mi majd később lesz metsző tény.
Csúf a bánat? Velejéig csöppet sem. Mélyen gyönyörű – 
titkon egy fedél alatt minden tárgy, és a jelenségek…
Fájhat, simíthat, de minden először az Élethez hű.
Ez nem költészet, a gyökerek valóban egybeérnek.


Az utolsó oldal


Az összetépett lapdarabokból egyszer csak kibomlott a forrni vágyás sóhaja. Ott hevert a valaha még egész papír a földön, még arra sem találták méltónak, hogy a kukafióka éhes száját etessék velük… vele. Megszűnt egyként létezni, megsokszorozódott, mégis, minden része azonos volt önmagával. Több mint húsz darabban hevert Ő a földön, aprólékai közt volt semleges, derűs és szomorú árnyalatú egyaránt. Egyenes arányú elosztás és aranymetszet persze csak a mesében létezik, de az egyik olyan túlsúlyban volt benne, hogy törvényszerű bomlás lett a vége. És az új történet kapuja is egyúttal…

Nem meglepő módon ő szaggatta szét saját magát. Rásegített persze erre a szétszórtságra a mellkasára nehezedő roppant felhő is, aminek falán hiába dörömbölt, nem törte át a boldogság egyre vastagodó anyagát. Mindez azonban fel nem ismerése volt annak, ami a feloldódás és elvegyülés, az áramlás és sodródás, a képlékenység és befolyásolhatóság között különbséget képez. 
A többi csak fájdalmas dagonyázás a kifogások belében.

Az öníró legterjedelmesebb dokumentum, a Nagy Könyv része volt Ő valaha. 
Kivált belőle, mert mindig mások írtak rá. Voltak kicsinyes oldalak, kik visszahúzódó, lesütött tekintetet váltottak ki belőle. Voltak biztató oldalak, de azok sem erősítették, mert akkor szétfolyt a túl sok kapaszkodástól. Volt, aki lenyúlt érte, volt, aki felágaskodott, hogy segítsen. Volt, aki sziporkázónak látta, volt aki kizárólag szorongónak.
Voltak ráripakodó oldalak, voltak nem illeszkedő oldalak. Volt rá és a többi oldalra fittyet sem hányó oldal; volt oldal, mely létezéséről sem tudott, mégis valahol őt kereste. 
Ő volt a mindenkori utolsó oldal. A Nagy Könyv, bár mindig gyarapszik, van egy része, amit meglehet, sorsnak hívnak, de még az is lehet, hogy szükség van mindig a közbeékelésre, hogy az utolsó oldal értelmet kapjon. Én ezt nem tudhatom, mert csak ember vagyok, aki végignézte, miként akar újra összeállni, visszafáradni a helyére, írni magát, mégis pont lenni a leghatalmasabb Mondat végén.
Mindemellett megőrizni a különbségtudatot azon jelenségek között, melyek valóban eltérnek egymástól, és jótékony szétválasztottságban élik betűkkel koronázott mindennapjaikat.

Hogyan is forrt össze? Először is, nem dörömbölt egyik része sem többet a felhők boldognak gondolt kapuján. Túl hamar bezárul az ahhoz, hogy a kelleténél többet gyötörje ez a keserédes örökkévalóság.

Rájött: a mértékletesség nagyobb kincs, mint valaha vélte. Így hát, amikor a dermedtség erejét leküzdve feltápászkodott, megdöbbenten vette észre: az összes többi darab vele mozog! Mind a halványabb, mind a borúsabb, mind a zavaros színűek járkálni kezdtek a földön. 

Azt hiszem, csak én láttam. Nem avatkoztam bele: tudtam, most ő jön.
Félénken bemutatkoztak a lapdarabkák egymásnak, egyik-másik suttogott is az oldal alján hallgató szamárfülbe, mire az harsányan felnevetett. Összekeveredtek a színek, és az volt a legszebb az egészben, hogy teljesen észrevétlenül, könnyedén, gördülékeny hajlékonysággal, miként az meg van (vagy meg volt) írva.
Eggyé váltak úgy, hogy nem is sejtették. Mert megbarátkoztak egymással. 
Mert egy kéz körülöttük mindig volt, csak nem vették észre, hogy az a saját kezük.
Mert a tudatosság a szétcincált papíridegek mögött olyan, mint az ördög: sosem alszik. 
Így pihent meg a pár napja még földön miszlikben heverő oldal, hogy átölelje óvatosan saját démonait. És tegye azt, mire rendeltetett: pontot a mondat végére, és erőt az Írók kezébe, hogy legyen bátorságuk leszúrni szelíden a pont mélyére. 
Sejtésem szerint ezért is van rá mód, hogy megnyíljon a Lehetőségek hol boldog, hol boldogtalan, de mindig új fejezete.




A végén felemel


Mielőtt eltűnnénk végleg,
a némaságba kiáltsuk nevünk himnuszát,
a viharba azt, hogy még nem haltunk meg, 
milyen komikus is az, hogy „odaát”…
Mi még újfent lent vagyunk, 
ujjongjunk a Végtelen sírköve felett,
véges szerepünk ünnepeljük
egy érezhetetlenül mély dallammal, 
hulláma söpörjön rajtunk végig, 
mielőtt még elsodorja 
azt a fehér korongot
a csillagoknak sírt ásó hajnal;

éljük át a majdnem-halál 
olykor keserves kalandját,
a hálóvékony határokon billegés
zsibbasztó gyönyörét, 
essünk le, és higgyük egy pillanatra, 
velünk úgysem történhet meg a Semmi.

Üres pohár a szó: öröklét,
nem is lesz tartalma, 
ha nem tanuljuk meg értékelni 
a pillangó egyetlen pillanatát,
szünetekben rejtőző létesülést,
mikor a sors a tettünkbe vág,
villanó kincsek elkapását,
és örökségét a nem-hiábavaló 
egyetlen bizonyítékának:
hogy volt bennünk szerethető,
hogy égett bennünk a hála,
hogy látták ezt emberek és árnyak,
és boldogan borítja be szemhéjunkat 
majd a horizont mennydörgő fátyla, 
mely vihar egyúttal csendes is lesz, 
áhítat-halk, méla csordogálás,
a végén úgyis felemel –

Mielőtt eltűnnénk végleg,
minden életjelenet éles legyen,
valahol mégis elmondhatatlanul átérzett,
elmosódott csodák képkockáin vándorol,
ki igazán lát.

Miután eltűnünk innen,
arcunkat tükrözze rá a túlvilág
minden egyes emlékezéssel
a földön hagyottak könnyeire,
nőjünk bele lassan
a mégiscsak szép végtelenbe.

És – ahogy lenni szokott – 
mikor már megszoknánk 
az örökkévalóságot,
a kihajnalodó tér új lehetőségként
tömör alakba ránt össze
minden testetlen álmot,
körvonalazódik a lehetőségünk,
szívet is kapunk majd,
egy élet lesz rá ismét, hogy megtanuljunk 
féktelenségének mértéket ajándékozni.
A homlokmögöttivel az Ő útja
gyakorta szétválik,
de sosem annyira, hogy később ne tudjuk 
a földön hagyottak bánatát szárítani
egykori lényünk
felívelő melegével.

Tudjunk élni, tudjunk halni,
miképp és mikor azokat kell,
a végén a Semmi
mindent úgyis
magához emel




2018. május 26., szombat

Örökké azonos



Mikor a felhő már nem is tudná tagadni,
hogy belőle mindjárt a földi lét fakad ki:
a leszülető eső első pillanata.

Az a szem, mi kisírja a vakságot,
kristályos valóságot csak az látott,
szárad a bánat, suhan utolsó illata.

Túl elragadó, de nem sodor soha orkánba
a világ, mi önmagának színe és fonákja:
tetszőleges okozat-ok.

Egyszerre erőteljes és megfoghatatlan,
karjaid közt az élet, akárhol is maradtam.
Én örökké otthon vagyok.


2018. május 1., kedd

Kifejlés


Ahová nagyon nem futnak idegek,
oda fut minden nagyravágyás, 
sürög a forgandó, egyedül 
a szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja már, nem egészen idevaló, 
hiszen Ő minden csinnadattráról lekésik,
de ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre a vakuvillanás vak marad.

Mert az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad bele barátja: a szürke hold,
néha Ő maga is szürkének tűnő,
pedig közelebbről nézve bizony
az ezüst észrevétlen értékével
halmoz hangulatot, hatást, 
szikrázást, belül ringató árapályt,

de ők nem látják,
nem fullasztja őket a visszaható sár, 
ide-oda cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen seszavaik mérgezett nyila
– mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe semmisül mind. 

És kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak hiába-teljességek,
hiába-hiányok, egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.

Erekbe hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán az álmodó osztályrésze
a gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
– a hajnalt inkább az Ő 
tátongó szemében keresd.


Versidőn


A Vers úgy képes becsomagolni a nyers mondanivalót, hogy a valóság tapasztalatainál jóval húsba vájóbb lesz a végeredmény. A Vers beburkolt nyelve által fed fel. 
A felszínen kimondható mögött rejtekezik, hogy titokzatossága annál nagyobb erővel törjön fel a belső világunkban. Minden egyes sora lényegfeltárásra törekszik. Tömörít, hogy aztán tomboltassa az egy szóban rejlő megannyi lehetőséget. 
Nem körülírás: középpontba merülés.
Nem csak merülés: a legkomolyabb játék, kaland ég és föld között. 
Nem öncélú repkedés: invitálás az együttszárnyalásra.
Nem csak a mi rezgésünk a belélegzettbe: a levegő idegszálainak visszaáramlása belénk.

A Verset azok írják, akik bármelyik jelenpillanatot képesek csendjükbe fényképezni. Akik felismerik a valódi nagyság mögötti esendőséget, és fordítva. Akik az örökkévalóságba helyezik az aprót, összefüggéseket lázítanak egymásnak, majd kibékítik őket. Képlékeny ködökön átsugárzó tűzcsóvák. Éltető arcai ők a törött tükördaraboknak, melyekben a mozdulatok, szemlesütések, felpillantások, félrenézések, töredékes sejtések néznek vissza az emberekre. A késztetés, hogy a párás ablakot letöröljük, de késztetés arra is, hogy gyönyörködjük ezüst homályát. Élő lelkiismeretek ők. Nagy ívű, göröngyös utat bejáró, mégis állandó szellemük jelenléte. Szavuk motoszkál , kapirgál, meglep, elsodor, sugall, kiáltozik, de leginkább élményt ad.

A Verset azok olvassák, akik intenzívebben szeretnének érzékelni, ezreket élni az egyetlenben. Nem mindig kifizetődő persze, de ők vállalják, hogy rétegesebben szemlélnek, éreznek: így élni pedig nem könnyű.
Ők mérlegeltek, és rájöttek: nem kimaradás és nem lemondás az életről az, ha feltöltődésük nem a villogó kavalkádban szerzik. Nem feltétlen visszahúzódók, de ha szólnak, az nem lehet légből kapott, összetákolt hangjegyek rázkódása, inkább tánc a szavak által kifejezett szavak mögöttivel. 

A Vers nemcsak írattatik vagy olvastatik, hanem életformát is nyújt. Mindent átsző, és ha figyel az ember, rájön: ő is lehet versszerű.

A Vers sok minden lehet önmagán kívül, csak egyvalami: hamis nem.

Törekedjünk arra, hogy sok verset megélt énünk nagybetűs Verssé válhasson. Ha nem is minden percben, minden helyzetben, de legalább akkor, amikor csak lehet. Így szebb lesz, így élhetőbb lesz. Így életesemények helyett életélmények lesznek. 

Így Vers lesz.


Vágyom a szavakra



Vágyom szavakra,
nem csak a szépekre – 
feddő-segítőkre, intő-ringatókra, élesekre,
életmaszkok szennyes kosarába, mik már nem férnek be,
tartalmassá mosókra, centrifuga erővel bírókra,
fátylakat szurdosókra, szunnyadásból épp felhorkantókra, 
azokra, melyek beleforrnak a csókba,
de ragyogóan riasztókra is, hogy felkavarodjak,
szirénveszedelmesekre, amik tetszenek a Holdnak,
szendergés kényelmét fölforgató írásra és beszédre,
eszem is reggel őket, este, és bőséggel ebédre.

Vágyom szavakra,
miktől bogarak mászkálnak szárnyam helyén,
szomorítókra, azokra, melyeknek csendje kemény,
mámorbús-mitikusokra, sóhajtókra,
gnóm kicsengésű, jelölet-fakítókra,
mik kilépnek a keretből, hogy aztán továbbhömpölyögjenek,
mert íze van mindnek, mert valami ősnyugalomba pörgetnek.

Mert vágyom a szavakra,
nem csak a szépekre,
tengermély kékekre,
de kopárszürke múltporhanyósokra is, 
amelyeknek fénye hirtelen föltör,
egyszerűkre, kacifánt-különcökre, 
mik kiugranak a száj-repülőből.
És vágyom szépekre is, 
melyeket átkarol egy világnyi képzelet;
Vágyom a szavakra,
csak azért,
hogy élhessek.