A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2017. június 26., hétfő

A Földönkívüli monológja

Egy névtelen, messzi bolygó fürtjéről
szakajtottak valaha ide engem,
minden mondat egy bús, fényévnyi félkör,
mit eszem víg egészébe kell csennem.
Érlelem, képzelem, majd dúlva fékezem
magam, ha túlcsordulna bennem egy-egy szó,
és máris tovarobog életérzésem,
a minden földi pillanatot elhagyó.

Nem hatnak úgy rám soha történetek,
miként azt pompás hangzavarba fonhatnám,
idegen vagyok, de egy ölelés lett
az, mitől örök verssorokba fordul szám.
Így bolyongok hát vérző határokon:
néhol talpam sebzik a metsző különbségek,
s bár túljutottam halálos árkokon,
nem nekem zeng kürt, sem különb élet.

Csak én tudom, ki valójában vagyok,
arcom legtöbbek tükrében más vagy törött.
Nem úgy létezem, mint élő, mint halott,
de meglátok minden szépséget hant fölött;
Nem hiszem, hogy csak nekem muzsikálna
a horizont utolsó lélegzete,
de meghallom, ahogy a föld sikálja
a bukó eget csillagnyival szebbre.














…én hallom, és látom, és érzem hajnalokon
érzékek s értékek fel-felhabzó békéjét,
bár nem látszik, lényem az élettel rokon,
minden sejtpillanatban dobogom élményét.
Kevesekkel találunk egymásban otthonra,
ha mégis, ők többek nekem távolodó isteneknél,
miket alkotott a szeretetlenség foltja,
míg az igaz kötelék gyümölcs is, és egyúttal szent héj.

Egy Földön élünk, mi, a Nagytekintetűk,
azokkal, kik szinte észre sem veszik,
mily idegen tájakról szólnak a betűk,
ha két földönkívüli beszélget itt;
Minden félreértés emlékeztet:
nem egészen idevaló „az, ott”,
de valami mégis idereptet…
Valamiért mégis ember vagyok.



Egy ígéret igézete

Azon a tél eleji éjen felcsendült bennem valami.
Valami addig csak töredékesen sejtett, mégis ismerős dallam járt át, és nem tudtam, hihetek-e ezentúl bármilyen földi szóban…
Rezdüléseim holtnak hitt részei feléledtek, hogy csatlakozzanak a roppant Egészhez.

Minden ígéret forró lávaként hömpölyög ki a szájból.
Az idők folyamán azonban, miként halogatásba langyosodott tennivaló, egyre veszít hőmérsékletének szenvedélyéből.
Végül didergő ígéretek megtestesülései ballagnak csak a kietlen érzések utcáin.


De tudom: ez a remény nem csupán egy egyszerű remény.
Nem fagy a feledésbe, nem sikkad el fontossága a „minden fontos” kavalkádjában. Nem zuhan dermedt verembe, hogy aztán a gerinctelenek tápláléka legyen, amik minden egyes kis húscafatból győzelmi zászlót tűznek a csontra: Ecce Homo.

Milyen elemi érzelmek kavarognak most bennem, és milyen tragikus képekkel vagyok csak képes lefesteni őket! Ennyi erővel akár még a Parnasszusra is szállhatnék, ha elég tükröződőek lennének szárnyaim De mivel többszörösen begubóztam őket, kevesek érzik azt, amit én érzek.

Az élmény viszont, amit akkor tapasztaltam, bármely poézison túlhat.
Képzeljük el, hogy a világ összes verse egy villámlásba tömörül… Milyen mértékű lenne az az energia, amely megelégelve a tobzódást, egyszer csak kisülne?...


És ez – ez, amit akkor átéltem, még annál a villámnál is nagyobb horderejű számomra.
Az az állítás, hogy „minden szubjektív” és az, hogy „minden tényszerűen leírható”, egyaránt megállja a helyét.

Azon a téli éjen megjelent álmomban. Tudtam, hogy nem él már, abban a tudatállapotban is. Fiziológiai folyamat az álmodás; a gyors szemmozgásoknak viszont úgy tűnik, tényleg van egy éteri, megfoghatatlanabb vetülete is. Nem vagyok sem földhözragadt, sem szférák zenéjének rajongója, de onnantól kezdve még tovább árnyalódott az az addig sem teljesen monokróm szemlélet.

Láttam álmomban régi játszótársam, barátom, lelki társam…
Azt mondta: „még találkozunk”.
Majd villódzni kezdett az Őt körülfonó ködgomolyag, hol eltűnt, hol feltűnt, végül a kipattant szemem okozta utolsó eltűnését.
Hátrahagyott emlékek nyers mozgásai zsibbasztották a mellkasom, ezt a sok érzéstől megfáradt, pihenésre vágyó tartalomketrecet.

Hangulata az álomnak tökéletes keveréke volt a baljós sejtelemáradásnak és a mesés auralüktetésnek.
Nem kívánok elmélkedésbe bocsátkozni előző életekről, mert sem külső, sem belső megtapasztalásom nincs ilyesmiről, ellenben egyben biztos vagyok: Ő volt az, és őszintén beszélt.
Nem válhat a létforgatag martalékává ez a mondat, hiszen a két pont között elterülő szófelhő nem csupán elszálló vagy lehulló pára, és az álom sem az élénkség és a mozdulatlanság kettősének iróniája, nem! Ez a mondat, amit akkor hallottam, végleg belém vésődött, talán kitüremkedő betűi miatt lomhábban dobbanok majd, de nem bánom!


Talán tényleg találkozhatunk.
A körülmények rejtelmességében, szégyen-nem szégyen, de érzek valami ünnepélyes varázslatot. Hogy nem hullunk el soha, hogy egybeér előbb-utóbb, mi vérzőn, vájón valaha kitépődött, és hogy a létezés nem utasít, csak mosolyog, hogy minden pillanatban mást fejtsünk meg belőle.

Nem feledheti szavát egy élő ember sem, nemcsak a számonkérés miatt, hanem elvi alapon is.
De még kevésbé feledheti ígéretét egy álmunkban meglátogató, aki emlékszik még egy ősrégi igazságra, ami felett a testbirodalomban élők hajlamosak szemet hunyni: ha kimondod, megteremted lehetőségét, jobb esetben valóságát.

Talán egy ígéret sem lehet teljes mértékben megszegett.
Az új esélyek kifogyhatatlan tartalékait lélegezzük be minden elszálló, de rögzült pillanattal.
Míg vagyunk, addig az emlékezet sem halhat meg.
Bárhogy is lesz, azóta az álom óta felelősségteljesebben ígérek meg bármit is.

Nem tudhatom, Ő hogy van ezzel, de ha tudnám, minden szertefoszlana, akár az a néhai alakot körülvevő, homályos ragyogás.


2017. június 6., kedd

Kísérteties állítások

A Kísértet kószán belesett a szobákba, majd büszkén, mintha az Ő teremtményei lennének az ott látottak és hallottak, továbbsuhant. Minden beszélgetésből csak foszlányokat kapott el, és beépítette azokat légnemű agytekervényeibe. Bár jobban belegondolva, azok sosem tekeregtek igazán.

A Kísértet egy síkon létezett.

Fekete-fehér függönyök suhogtak azon az éjszakán, pontosabban minden, Általa uralt kései órán – és nappalon.
Nem volt tavaszhajnali és őszalkonyi árnyalat.
Nem volt átmenet téltől nyárig; nem volt híd, mi összekötötte volna a minden pillanatban frissülésre rendeltetett lelkeket.
Nem volt zene, csak zajongás, zörgés, neszek és rettegés.
Recsegtek az illeszkedés helyéről elcsúszott lemezek. Több ezer éves, legfeljebb önkényesen felülírt, de véletlen sem új lemezek. Az pedig, hogy Ő maga alkosson lemezeket, ne csupán az átlátszó szájába rágottat köpje vissza észrevétlen a testtel élőkbe, még csak át se villant rajta.

A Kísértet csőbe nézett, és megpillantotta saját látásmódját. Ezen előbb elcsodálkozott, majd felháborodott, végül fújtatni kezdett ősellenségére: a Szellemre.
A Szellem ezen csak nevetett. Ez felettébb zavarba hozta a Kísértetet.
Hiszen Ő akart mindenekfelett trónolva kacagni, lekacagni a szolgáit, hogy azok úgy érezzék: meg vannak tisztelve, és nevessenek együtt az eltiport jóság égisze alatt; Ő akart mindent, és egyáltalán, Ő akart – akarni.

A Szellem beérte azzal is, ami néha (vagy mindig) több.  Ő nem akart semmit, így sokszor volt talán túlságosan is halk. Nagyobb volt kis-létében, mint a Kísértet, aki viszont kicsinyességében volt hatalmas.
A reflektorfény nem egyenlő az igazságot felszínre világító fénykévével.
A napsugár és a neonlámpa sem egy érzelmet és gondolatot vált ki.
A Kísértet követői zsibongtak, így hallgatott el bennük minden muzsika.

A Kísértet ezen felbátorodva bőszen jegyzetelni kezdte a gyengeségek névsorát, azokat egymásnak ugrasztotta, majd egyre tovább terjesztette kétes illatú leheletét. De ha csak a szmog ismerszik meg egy vidéken, az lesz az egyetlen, a legfinomabb illat.
A tervek megvalósultak – csak a vesztességben megbúvó Szellem volt egy kissé szomorkás, ám tudta, nem tarthat örökké semmi, így minden rossz sem.
Végül, hosszú léleköltők után rájöttek a halandók: ez így nem mehet tovább… De része volt a Kísértet a folyamatnak: meg kellett tapasztalni Őt is, hogy értékeljék a Szellemet.
Ekkor persze, ahogy ez lenni szokott, néhány Szellemhívő átzuhant a másik végletbe, és azzá vált, ami ellen eredetileg lázadt.  Így már nem sokban különbözött a Kísértet gyermekeitől.
Két gödör között járható csak az út.

A még továbbra is élő és viruló Kísértet egy napon nagyon elfáradt, és békepipával kínálta meg a Szellemet.
A Szellem onnantól kezdve nem szívott többet.

A Kísértet még pár fejlődési érával később, elpárolgott szinte teljesen – az Egyéniség testet öltött.
Pár alakjában ugyan még nyílharcba keveredett, de úgy döntött: nem adja fel.
Az alapvetése a változás volt, és szeretett a saját háza táján söprögetni. Így csodák-csodájára minden megváltozott körülötte. Változtatott, mert Ő maga változott.  Minden ház megtisztult, minden szoba kísértetmaradvány-mentes lett. Végre kiderült a hosszantartó elborultság oka: a Félelem.
Mitől félt a Kísértet a legjobban?
Önmagától, és attól, hogy világossá válhat: van élet a rögeszméken túl, és életen innen is.
Van álmodó áradás, hol minden egy, de nem mindegy, hogy mi is az a minden, és mivel egy.
Hol a csúsztatott gondolatrétegek végre egybeérnek, de többet nem keverednek a még zilált fázisban tengődő rétegekkel.  Hol van Szeretet, éppen ezért körvonalazódnak az Egy-én-is-ég határai.
Hol van rossz is az életben, de nem fakad rossz szándék a lélekből.
Hol a Kísértet sírja előtt megállva rájön: Őt is, szegény kullogó nagyravágyót is csak a testtel élők teremtették.
A Szellem viszont tudja: Ő az örökség: és ennek teljes varázsérzésében behunyja szemeit, és teremt egy új világhajtást. Frissen illatozik lénye, zenél beszéde, és szárba szökken igazsága.
Nem semmisít meg semmit: átalakít.
Meglepő, de néha Ő is Kísértetté változik, törekvése viszont a tiszta Szellem-létre nemesebb, mint a legharsogottabb, kísértetiesen veszélyes részigazság.

*

Felébredtem, így valószínű, pislogni is fogok jó néhányszor.  Ha lehunyom szemem, Szellem vagyok, ha kinyitom: Kísértet.
De a nyelv viszonylagosság-fonákságában ez akár még fordítva is lehet.
Elűztem belsőm szobájából minden oda nem illő neszezést.  Örülök, hogy testemben élek, én, a Szellem, és nem kísért semmiféle Kísértet.
Páncélom percről-percre erősebb, ahogy gyengülnek múltsebeim.
De nem váltam érzéketlenné: éppen, hogy szívemből szőttem magamnak páncélt.
Éppen, hogy könnyek szemüvegét levetve, és tisztábban látva, érzékeny látásom és láttatásom az, mi kivéd azoktól a kísértetektől, kiket valaha követtem.
Nyitott szemmel jár az, ki néha mer tapogatózni a sötétben.
Csak le ne verjen valami értékeset.

Még a végén a Kísértetre kenné az egészet.