a némaságba kiáltsuk nevünk himnuszát,
a viharba azt, hogy még nem haltunk meg,
milyen komikus is az, hogy „odaát”…
Mi még újfent lent vagyunk,
ujjongjunk a Végtelen sírköve felett,
véges szerepünk ünnepeljük
egy érezhetetlenül mély dallammal,
hulláma söpörjön rajtunk végig,
mielőtt még elsodorja
azt a fehér korongot
a csillagoknak sírt ásó hajnal;
éljük át a majdnem-halál
olykor keserves kalandját,
a hálóvékony határokon billegés
zsibbasztó gyönyörét,
essünk le, és higgyük egy pillanatra,
velünk úgysem történhet meg a Semmi.
Üres pohár a szó: öröklét,
nem is lesz tartalma,
ha nem tanuljuk meg értékelni
a pillangó egyetlen pillanatát,
szünetekben rejtőző létesülést,
mikor a sors a tettünkbe vág,
villanó kincsek elkapását,
és örökségét a nem-hiábavaló
egyetlen bizonyítékának:
hogy volt bennünk szerethető,
hogy égett bennünk a hála,
hogy látták ezt emberek és árnyak,
és boldogan borítja be szemhéjunkat
majd a horizont mennydörgő fátyla,
mely vihar egyúttal csendes is lesz,
áhítat-halk, méla csordogálás,
a végén úgyis felemel –
Mielőtt eltűnnénk végleg,
minden életjelenet éles legyen,
valahol mégis elmondhatatlanul átérzett,
elmosódott csodák képkockáin vándorol,
ki igazán lát.
Miután eltűnünk innen,
arcunkat tükrözze rá a túlvilág
minden egyes emlékezéssel
a földön hagyottak könnyeire,
nőjünk bele lassan
a mégiscsak szép végtelenbe.
És – ahogy lenni szokott –
mikor már megszoknánk
az örökkévalóságot,
a kihajnalodó tér új lehetőségként
tömör alakba ránt össze
minden testetlen álmot,
körvonalazódik a lehetőségünk,
szívet is kapunk majd,
egy élet lesz rá ismét, hogy megtanuljunk
féktelenségének mértéket ajándékozni.
A homlokmögöttivel az Ő útja
gyakorta szétválik,
de sosem annyira, hogy később ne tudjuk
a földön hagyottak bánatát szárítani
egykori lényünk
felívelő melegével.
Tudjunk élni, tudjunk halni,
miképp és mikor azokat kell,
a végén a Semmi
mindent úgyis
magához emel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése