2018. június 5., kedd

A végén felemel


Mielőtt eltűnnénk végleg,
a némaságba kiáltsuk nevünk himnuszát,
a viharba azt, hogy még nem haltunk meg, 
milyen komikus is az, hogy „odaát”…
Mi még újfent lent vagyunk, 
ujjongjunk a Végtelen sírköve felett,
véges szerepünk ünnepeljük
egy érezhetetlenül mély dallammal, 
hulláma söpörjön rajtunk végig, 
mielőtt még elsodorja 
azt a fehér korongot
a csillagoknak sírt ásó hajnal;

éljük át a majdnem-halál 
olykor keserves kalandját,
a hálóvékony határokon billegés
zsibbasztó gyönyörét, 
essünk le, és higgyük egy pillanatra, 
velünk úgysem történhet meg a Semmi.

Üres pohár a szó: öröklét,
nem is lesz tartalma, 
ha nem tanuljuk meg értékelni 
a pillangó egyetlen pillanatát,
szünetekben rejtőző létesülést,
mikor a sors a tettünkbe vág,
villanó kincsek elkapását,
és örökségét a nem-hiábavaló 
egyetlen bizonyítékának:
hogy volt bennünk szerethető,
hogy égett bennünk a hála,
hogy látták ezt emberek és árnyak,
és boldogan borítja be szemhéjunkat 
majd a horizont mennydörgő fátyla, 
mely vihar egyúttal csendes is lesz, 
áhítat-halk, méla csordogálás,
a végén úgyis felemel –

Mielőtt eltűnnénk végleg,
minden életjelenet éles legyen,
valahol mégis elmondhatatlanul átérzett,
elmosódott csodák képkockáin vándorol,
ki igazán lát.

Miután eltűnünk innen,
arcunkat tükrözze rá a túlvilág
minden egyes emlékezéssel
a földön hagyottak könnyeire,
nőjünk bele lassan
a mégiscsak szép végtelenbe.

És – ahogy lenni szokott – 
mikor már megszoknánk 
az örökkévalóságot,
a kihajnalodó tér új lehetőségként
tömör alakba ránt össze
minden testetlen álmot,
körvonalazódik a lehetőségünk,
szívet is kapunk majd,
egy élet lesz rá ismét, hogy megtanuljunk 
féktelenségének mértéket ajándékozni.
A homlokmögöttivel az Ő útja
gyakorta szétválik,
de sosem annyira, hogy később ne tudjuk 
a földön hagyottak bánatát szárítani
egykori lényünk
felívelő melegével.

Tudjunk élni, tudjunk halni,
miképp és mikor azokat kell,
a végén a Semmi
mindent úgyis
magához emel




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése