Tenger:vers

Világot elnyelő, sziszegő tenger:

költészet.

Hessegető tajtékja szurkálja

köznapi rezgések 

doh-hadát.

Ősvégzet.

Ösztönné lett, habzó éjszakák.

Mélyén fellegkorall: finom lak.

Ad magából,

mert befogad.

Kebelező kapaszkodás.

A szépséghez való

poliposodás -

tapadókorongból gyúló

tűztükörben

arcod tisztult mása.

Égvadra lövöldöző képzelet.

Madarak már nem csipognak fájva.

A révület puskaporával hintett

megnyugvás,

nem más,

mint

a kalligrafikus szenvedés,

marcangoló gyönyörűség,

fényévek illatához való

csaholó hűség.

Ő, a vers. 

Álmot belőle fejsz.

A távolság kékség: körbevesz.

Valami erő által minden 

tollforgató továbbevez.

Búg, sziszeg, csattan, suhog - 

vers: a tenger.

Akkor pontosak rá állítások,

ha túlzók.

S ha vájdokló varázsa

elnyel...

Hajóját

kritikusmoszatok

sebzik:

üresek.

Lapjaira bomlik szét

a sebzett építmény.

Elsüllyedt...

Romjai olyan bűvölőek...

Tudósbúvár úszkál,

a költő csörtet.

Érzésfőnix súlya alatt

a törmelékek

újjászerveződnek.

Ki tudná

ezentúl bántani őket?

Tartásom megmarad, Élet:

hiába versz.

A gerinc maga a kígyó:

sziszeg és tenger és Vers.