A küzdelem húrjai

Motiváció. Magamnak... Neked!

Amit áthat a madárdal

Tisztelegve a Természet Tökéletessége előtt

Éjmények

Hang a sötétből

Monológ mámor

Nem feltétlen beszél hiába az, aki egymaga szól

Kereteken kívül

Ha a skatulyában nem találod, amit kerestél - itt rálelsz!

2016. augusztus 31., szerda

Csillagrímek

A csillagnak csak a képe csuklik el,
ahogy megtörik faágak rácsain.
A benne lakó hatás ősrégi csel - 
bármily fényes, nem sugárzik rá a rím.

A csepp csupán csak a nevében csepp:
számlálhatatlan esők aláhulló gyöngye.
Mióta kiált a világ - ered,
és behálózta a tengereket örökre.


Csigavér-bölcsesség csöndjével terjed
időkacsokon a harmat vélt gyengesége,
minden egy satnya szőlő, de ha erjed,
csak akkor ébredhet rá valós erejére.

Valahol csak egy hunyorgó, csenevész pont 
a Föld, és az abból kilobbanó égkék érzés,
más bolygókra mégsem idegen világ osont:
nem -  arra a földre is fényt ugyanaz az ég vés.


... Egyek táncát aláfesti 
valami bús, túlvilági ének. 
S a társtalan rím átvedli 
magát évmilliók tömegének.

Merre is zuhanj?

Az ég kenyerére felhővajat keneget a szépítő szándék.
Esővé addig nem fakad, míg ki nem csordul az a túl lágy, billegő elfojtás...
S az első "várj még!" ...
A legutolsó kapaszkodás.
Ami eldönti, merre zuhansz - a semmi felé, vagy a hitruganyos trambulinodba.
Mígnem lassan, nyugodalmas tempóban kezed üressé vágyik, a gondolat-gondok érzésérbe tömörülnek vissza.
Hajj, csak egy pillanatra, de felvillant a béke érintő sugárkévéje, bár elkaphattad volna!

Erősebbek lettek cseppek, hirtelen zivatarrá eredtek, de tudd, mit súg az a pillanatnyiság:
az idő egy tészta, mit a kedély nyújt tetszőleges méretűvé.
A lelked az élesztő.
Puffatag, porhanyós a végtermék, a Pillanatba porlad minden emlék.
Ekkor szállsz először életedben.

Szemedben nem

Szemedben nem tükröződik az én vagyok,
szemedben nem lesznek könyvvé az írt lapok,
szemedben szivárványhúroknak sincs zenéje,
szemedben nem látok parazsat elégve.

Szemednek sem hamu, sem szikra nem felel,
csak az üres fenség keringőzik a szemeddel.
Szemedtől vakká lesz a mindenható élet,
szemedről aláperegve az űrbe lépek.


Szemed van, csak tekinteted nincs már,
ki vagy te? Én élek, bennem száz táj,
mélyben alszom, míg fel nem élesztesz,
míg tagadsz, addig remény sem neszez.

Voltam én valaha, ma már messze tőled,
egy nap egy lebbentő erő engem fölfed.
Íriszedbe néznek egy napon elszalasztott társaid -
valahol a Megkésett csókolja az eszmélet árnyait...

Az én és a vagyok



Mikor az én és a vagyok egyszer majd kiválnak egymásból,
hiába néznék tükörbe, helyette csak gyertyafüst táncol
elfújt életem asztallapján, kapaszkodnék bár mint játszi árny
egykor-lélegzésem falába, nem tér vissza az, csak a hiány
kamrái őrzik emlékem, és könyörgök minden valaha-sebért,
mit kaptam, erősített, éltetett, mi bennem éghetett, éppen ezért
most kell az ittben horgonyt vetnem, nem mások, csakis magam miatt,
lehet bár riadt millió félelembe fecsérelt pillanat,
mi nem bomlaszt, az ad hozzám, s csendembe vésem
a zajt, a zenét, a kedélyt, a bút, hol élnem
kell, az a jelen, a test, és a megéltek belső pompája,
akár lehúz, akár emel, magányom élménye sem árva;
a létleves szűrőn lezuhan csupán a fölös lé,
mi megmarad, az forrasztja halkigaz hitem eggyé.



Gonddobozból bontsd ki

Gigantikus gonddobozodból
kedélykarcod, ha sebet tombol
Te csak bontsd ki,
de ne holmi
félszeg, tudatlan tépkedéssel,
kínos kavalkád csak a kétely;
Bontsd ki! Ajándékod
miben ott van, rég ott
szuvenírek legesleghőbb éke:
a lehetőség. Lehetősége
túllépések himnuszának,
hol serkentenek az árnyak,
ott lesz szikrád legsugárzóbb,
ott lesz írisz reád vágyóbb;
s a megannyi csomagolófecni között,
újak hasító varázsa benned pörög,
és az ábrándtespedt idő elhull egy pillanatra,
ha bontás bátorságával térsz vissza önmagadba;
Magadat bontsd ki! Magadból csak lépj ki! Mindig.
Boldogság bosszúja lesz sorsod hetedízig.


Képtalálat a következőre: „wallpaper box”

Plátói szerelem


Az Odaát ügetése


2016. augusztus 30., kedd

A fedéltelen monológja /Álmok peremén/

Remeg rejtett ízeiben is pernye-kezem,
mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.
Valahol látom fiatal énem - megfagyok,
de ebből nem téli dermedés lesz.


Kinőtt rajtam minden, mi tán nem is lehet.
Védangyalok szárnyai puhán őrzenek.
Tojásfehér-égitestet ízlelem csak,
s éjjelente fehér álmú port könnyezek.

Könnyeim iszom - hűtve, kiszűrve
só-hintette fájdalmukat fénypohárból.
A legtisztább, szégyenmentes víz ez - 
s esők belőle hullnak, mit elmém rászór.

Gondolataim a lét tompulásával
egyre élesednek: ködbe metsző élet.
Köröttem kerengnek csak károgó órák:
titkos tiktakok, elemi közelgések.

Engem csillagok húsa tanított meg
ütött-kopott padlóságban is álmodni.
Lélegzetem is szedett-vedett, s undort
keltek, ezt az egyet nem tudom megszokni.

Engem a sors kovácsolt - kitörni 
viszont csakis én tudok.
A túlszelídség átka énbennem
a verébbé vált túzok.

Hisz én számotokra nem létezem - 
hogy is éreznék? Se félelem, se dühösség,
se mosolyt inspiráló végtelen
nincs bennem, csak a Semmi padja, min ülök rég.

Peremén az álmoknak létezem.
Ha nem szeretnéd, ne is nézz szemembe!
Csak egyetlent kérek tőled, társam - 
sajnálatod rögével ne temess be!

Tán a fent ücsörgő gőgök s a magamfajták
egy napra helyet cserélnek - odaát.
Hogy egy üres lét mennyire szétágazón
tartalmasítható, majd azt meglátják.


Addig se sajnálj engem: arra való
csak az, ki mást nyomorulttá tett.
Lelkiekben vagy éppen létszerűben?
Lényegében kettő egyremegy...


... tán egy nap álomfehér paplan alatt
ébredve friss reménység vár.
De hamarabb lesz égfelhő takaróm,
ne sajnálj engem, már nem fáj.

2016. augusztus 29., hétfő

Egy fürt Föld


Az egészség éneke


Hol kigúvad sötét súlyok szemgolyója,
lidércfelhőknek lassacskán üt az óra,
csillagokat tüsszentő kedvében van ma minden,
révül a közérzet, áthatol nyűtt bilincseken;
pozdorjás lélekrészeket egyszerre elbontja
gondrágcsálók nemesedett anyagból szőtt foga.
Tagadott tagadásából igenlő mámor lesz,
a törékeny én valahonnan mindig erőt szerez,
valami ősi szemlélet ez, tisztánlátó s gondolkodó,
csak a túlvágyott fákon teremhet méregtől bomló bogyó - 
ha ököl görcsét eloldja a nyitottság léglazult keze, 
lelombozódás gyökeréből lombjaid fejlődnek, melyre
szárnyait ráverdesi egy ijedtbe némult madár - 


de ha tekintetedből csipeget, új hangra talál...


Te csak maradj tiszta!

Éktelenkedő, sebző sárfolt
világnak szétfoszlott lepelén,
annyi csodákba bújt érték s vágy holt,
elcsúfolt szépség borús szegletén;
Kincsed s vágyaid patyolat-egét
sose szennyezze füstös firka,
idd lelkedbe a kristályos erényt -
Te csak maradj tiszta!


Áttetsző színű csönd-lelkiség
ezernyi árnyalatba zendül,
nem lehetséges annál szebb vidék,
hol esőn átsejlő színsereg ül;
Ámde áttetsző lehet a hamis
somoly - mindig igaz arc ritka,
egyre silányul kép is, a hang is -
Te csak maradj tiszta!

Kicsinyellő kisebb, mint a gúny
százszor teleszúrt tűpárnája,
köztest súgó igazság halkszavún
vonja szerény magát nemes árnyba;
Célhoz sok a rozsdásodó, nyűtt kulcs,
nincsen neki egyetlen nyitja,
ha bántó a Nap, hát magadnak gyújts -
És csak maradj tiszta!

Szeléné monológja

Violaszín, csillagpelyhes éjszakán
megpillantottam egy álmodó ifjút.
A vágyam, hogy nappal zendülő hangján
lobogjon lényem, egyszerre csak kifújt.
Kristályszelek csöndbe ható visszhangja
egy ismerős nevet hűlt szívembe font,
azóta égek, hol lágyan takarja
miriád szálló szikra Endümiónt.


Meglátva sugaram, körbetekintett,
majd ismét rám szegezte szép pilláit.
Pásztorbotja sziporkája keringett,
s ő szebb volt, mint bármely istent világ hitt.
Órák teltek, meneteltek, beszédek
tartalommal telített mosolyával,
világunk kitárt kamráján temérdek
kíváncsi kulcs dobogott boldog vággyal.

Kérdés nem volt sosem, nem is lehetett
a pont, mely zuhogó idők folyamán
ezer izzó felkiáltójellé lett
azon az ezer gyermeki éjszakán.
Ezer és egy gyermeki álmú éjből
ötven aranyfürtű csoda lett testté,
s mi csak szálltunk a napba zárt mélységből
az örök hold gyöngyének fénye felé.


Tudta, hogy telehold alakját öltöm
éj meghatározhatatlan részein,
tudtam: vele a tisztaságot szövöm,
s élénkebb volt, mint lángolni képes szín.
Tudtuk, szépségfakító valóságunk
csak az éjarc hamvas pírján létezhet,
de szegényes napon túl habzó árnyunk
fel nem foghatta a sivár képzelet.


Ám az éjszép ifjúság végül hamar
füstöknek karmai közé vetődik,
Nélküle létem csak zűrbe zárt zavar,
légi udvarom zord göröngyök őrlik.
Örök álmában leszünk ketten immár
hol volt, hol nem volt, mindig lesz egységgé.
Álmaiban égek, hol a hajnal már
többé nem súgja fülébe: Szeléné.

Sosincs unalom


A fáradt Nap még elhinti
utolsó, borzongó,
porfátyol-bolygató
 leheletét.
Sóhaja bizarr mosolyt szór,
s vörösre festi az alkonyt,
majd a közelgő éjt.

Így megy ez: évezredek
Napból szökő,
végek indáira növő
 lábnyomával.
De az unalom halott szó a tájban:
sosem rest, hogy meglepjen 
szikrával s árnnyal.

Képtalálat a következőre: „nature sepia wallpaper”


Sosem unatkozik a természet:
napra nap, éjre éj hullik:
minden nap múlik
 mindig.
Ha unalomba huny a halandó,
fellebbenti hökkentő, lobbantó,
csodás titkait.

Mert valahol, belső világtájakon
átfordul minden ásító,
rutinba fásító
 bicsaklás.
S új színek ernyőjén kibomlik
millió árnyalatba hajló, álmodó
valósulás.

Csak egy percre





Egy percre megállt a hullámverés,
és ködbe tajtékzott a sejtelem:
merre szállhatott el a vak sirály,
szemeid tükröző tengereken...

Az Égrőlszakadt



Az üres Földből nyílnak a legszebb világok.
Dimenzió-áthágások ide vagy oda.
Én e percekben Jelen-üzemmódra váltok.
Mindörökké-fátylat lebbent a most vagy soha.

Gyöngyöző pillanatok nevetése
robbantja fel a múlt holt mocsarát.
És én csak tovább alszom, hogy kélve
annál pihentebben éljek tovább.

Sorsjegyem füstje a szabadság torkát kaparja.
Égrőlszakadt mostantól a nevem,
ki  nem-süppedő földiségében lubickolva
nem ismeri a szót: szeretetlen.

Egek földjét taposva, simítom világ lelkét.
Így már maradhatok, kinek születtem: igaz ember.
Kilép medréből a bús-szenvtelen ésszerű lét.
Ember ideatükrén át tekintek ki hunyt szemmel.

És szenvedéllyel. Tűz-virtus és az elcsendesült
hullámzó lelkiség tajtékfüstjén át kirajzolódok.
Mint alak, mint árny, hol félelmeimre hegedült
hangszerekre végtelenbe hangzó, egyensúly-húrt fonok.

Még itt lüktet ezer színverés - árnya a víz.
De már ott fürdetnek habok, hol visszmás a tűz.
S a láva az, mi kettőben egy, hiába írsz
szavakat, a mögöttük lappangó egyre űz - 

Hogy megfejtsd végül. Hiszen szavak úgy, mint képek
lényege a szótlan képtelenség.
Mikor a képzelet betűi szárnyra kélnek...
Égről szakad le újabb s újabb ég.




Képtalálat a következőre: „wallpaper sky freedom”




Égrőlszakadt vagyok én. Más nem is
lehetnék, földem az ég, egem a föld.
Vakon, buzgón csak a hitetlen hisz,
hogy nem mutathat túl önmagán a Zöld.

Pedig lombok homlokán pelyhedző smaragd
ékkő - a Szín ezer tollpiheként hull alá.
Hogy a csiszolatlant te lélekké faragd,
és az elnémult táj dúsuljon fel szavakká.

Kincsesülő bővülését a világnak,
még itt belül hallom, míg álmodok.
Akkor ébresszetek fel, fény-fonta Árnyak,
hogyha az álmom többé nem lobog.

Halk rezge emlékeztető e hang: surran
a gyermekkor habvarázs-lelkisége.
De csak hogy a felnőttkort, mi tűzből csurran,
örök pillanatgyermekként elérje.

Makacs-szonett

Úgyis szeretni foglak. Hűs csendembe, ha libben
temérdek koppanásod ablakzúzó, billentyű-moraja.
Neved úgyis ott csörgedezik majd ereimben,
Eső, leszek én örökkön zuhogó érzéseid foglya.


Úgyis megőrzöm sugaraid suhogását, hogyha egyszer
majd Te leszel, ki mállasztod szellőt borsódzó bőröm.
Napfény, melegséged létet élővé teszi minden reggel,
és koponyákat teszel arccá, szirom vagy a rögön.



Képtalálat a következőre: „wallpaper rainbow dark”




Úgyis lesz még szivárvány. Ezen a keserves,
mégis harmatozó végtelenekkel terhes,
ámulat neszeitől csellengő éjen.



Úgyis lesz még világ. Ha már többé nem leszünk,
ha nem reszket már kölcsönösbe kulcsolt kezünk -
neved én úgyis hangszálaimba véstem.

Négy lábbal a föld felett


Másokat talán nyomaszt
a vélt barlangnyi állat-tudat,
engem viszont felcsigáz,
egy jószág mennyi mindent tudhat;
mit mi az életben soha már -
ahány élőlény e világon,
annyiféle értelem légzik,
akár pusztán él, akár ágon.
 
Talán nyomaszthatná ősvad szempár 
mögött rejlő lágy lelkiséget,
ha ugyanoly szellemmel rendelkezve,
tudva mindent -  sosem beszélhet.
Cirregő vakkantás, csipogó bégetés,
mekegő nyerítés mind árnyalja az állatlét árnyát,
egybetömörül most minden nem-emberhang,
hogy múlt-vakságok gyötrelméből gyújthasson új világlást.

Ahány létezés, annyifajta tudat,
mi nem emberi mércével mérhető.
Lehetséges, nekik mi vagyunk az "az",
s szőrös társuk számukra az örök "ő"...
Négy lábbal a föld felett surrant csenddel álmodik
a képzelet és más fiókokból nyíló tudat -
egy eszmeiségtől érintetlen tekintetnél
többet sokmillió rejtjelezett könyv sem súghat.

Tudják ők azt, bölcs elnéző, rejtélyes mosollyal,
amit az emberek gőghitten mégsem,
ahányféle létezés e páratlan Földgömbön,
annyi  mélyből előbújó értelem.
S ha markodban rezegne csibe reszketése -
benne is lásd meg örökléted tükrének hullámzását!
Lásd meg parány, sárga pihéiben a Napot,
s  hálák esősugarával tölti meg múlásod árnyát.

2016. augusztus 27., szombat

Viharvers


Most jöjj szép Vihar, jöjj el,
packázz csak a fals csönddel,
szebben cikázol, mint a hallgatás,
óvó zenéd egy olyan pajzsvarázs,
ami kivéd a várakozó posványtól,
vágyhatunk akár egy szóra is, holt fátyol
csak, mi ráülepszik a dobbanóra,
s ugyan minden cseppnek olvad foltja,
Te vagy, aki napok szúrását hinted
hűs hömpölygéssel, s titkon elegyíted
villámok víg fényét mord kopogással,
mely aztán végül hangulatba átcsal
mégis valami zengő-zuhogó hangfergeteget,
Vihar, én Téged úgy szeretlek, miként a percek
ölelik az élet vissza nem számlálható örökét,
így arra kérlek, tépjed göröngyöt, tépd nyugodtan őt szét!
A göröngyöt, mi a türelem tüskét termő földjén él -
jöjj, Vihar, jöjj el, pezsdíts fel, szebb vagy ezerszer a szépnél...
Nélküled új sem létezhet, és nem lehet,
hogy csak a sugár hassa át a szemeket,
csörgedezz gyakrabban nyár nyájas erében,
az erekből feltoluló cseppek régen
még vérpelyhek voltak, azóta már örömkönnyek lettek -
a vágyakozás a napfény, Te az örök cselekedet.