Hiányteljes

Valamit kihagytam.

Ahol a ragyogó pirkadatfagyra álomszomorú mosoly vetül, ott nevetem ki a régmúlt rémhomályából előborzadó rikoltást: a mély sóhajt.
A szorongást.
A félelmes helyzetfogakra újult erőm öklének árnyéka simul.
Teljes vagyok.

Valamit kihagytam…
Kutatom, keresem, sóvárgom, epedem… De érzem, valami mégsem teljes.
Vitatkozom: élek. Az élet nem több, de nem is kevesebb, mint vita.

Valamit kihagytam.
Egyik pillanat hal meg a másik után.
Felhők elkaphatatlan alakváltozása visszanevet rám.
Megélem ízig-vérig azt az Egyet.
Mire felocsúdnék, már rég továbbszállt, és átalakult, mégis, régi énjében elveszett.
Nem szép az ég felhők nélkül. Mintha teljesen levetkőzne. Nem élvezem a menny-sztriptízt. Talán azért kékül el, mert fázik?

Infantilis képzelgések. 

Kihagyhatatlan lehetőségek felett való szemhunyás.
Valamit kihagytam.
És mégis teljes vagyok. Befejezetlenségében is egészen egyben.
Fürkészem a csodákat, ahelyett, hogy élményszámba venném azt a tényt, hogy képes vagyok bármit is fürkészni.
Nem hagytam ki semmit.
Hiánycikk lett a hiányzik. Így hát újra kutató-útra indulok.
Megmászom az éterhegyet.

Valami hiányzik…
A Föld.
Visszatérek, hogy félhessek, élhessek, kérhessek.
Madarakat zaklatják csak a „hess”-ek.
Engem inspirálnak. Ahonnan kiebrudalnak, azt a helyet feledem.
Amit belőlem megpróbálnak kiebrudalni – arra magamat erősen emlékeztetem…
Valami hiányzik.

Talán a törekvés és törtetés közötti szakadék tátong?
Van, mit nem kell egybeforrasztani.
Hiányzom a láncolatnak. Csatlakozom.

A gépezetnek sosem fogok…

Nem hiányzik semmi és nem is hagytam ki semmit.

Kolibriszárny verdesése a világ másik végén.

Elindít valamit. Minden pillanatban elindul valami.
Minden elindulásban van egy pillanat, mikor úgy érezni:

Valami hiányzik…

És akkor nem lehet kihagyni azt, hogy cselekedjünk is végre.