Kifejlés

Ahová nagyon nem futnak idegek,
oda fut minden nagyravágyás, 
sürög a forgandó, egyedül 
a szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja már, nem egészen idevaló, 
hiszen Ő minden csinnadattráról lekésik,
de ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre a vakuvillanás vak marad.

Mert az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad bele barátja: a szürke hold,
néha Ő maga is szürkének tűnő,
pedig közelebbről nézve bizony
az ezüst észrevétlen értékével
halmoz hangulatot, hatást, 
szikrázást, belül ringató árapályt,

de ők nem látják,
nem fullasztja őket a visszaható sár, 
ide-oda cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen seszavaik mérgezett nyila
– mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe semmisül mind. 

És kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak hiába-teljességek,
hiába-hiányok, egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.

Erekbe hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán az álmodó osztályrésze
a gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
– a hajnalt inkább az Ő 
tátongó szemében keresd.