Költői próza

Rágyújt a Nap, fekete pipafüst karikái körökön túli világokat sejtetnek. Koromkoszorú fonja körbe a nappal ágait, hogy a szürkület egyre árnyasabb alakot öltsön. Bagolykönnyek prizmáján megtörik a fáradtság holtpontjának tükre. Víztükör csak e sosem-fásuló világ, hol a végtelen kékség lényei masszírozzák őseredetük égi feladatoktól gémberedő hátát.
Izzad az est, a zsibbadt napfény emlékét még nem heverte ki. Hirtelen lezúduló cseppek jelzik hőség-csömörét, de hamar elcsitul az eső iránt érzett fellángolása.
Kávészín lélekszáron mocorognak az életérzés hunyorgó barkacsillagai. Szívószál az, mivel kiszívja a meleg az energia zsongó méhkasának termését: az ihletmézt.
Barangolnak árnymedvék az idegerdőben, de a csittujjak hamar nyugalmat lehelnek a kavargó, kékes szelekkel áthatott belső tájra.

Én ebben a világban élek, mégis, a szavak hangulatfestő ecsetével felfestem a Különleges palettának valamennyi árnyalatát, hogy új, pezsdítő színezetet kapjon minden.
Felitatom a felesleget a mérték zsebkendőjével, majd megpihen a kép tükre szemeimben.
Szomorú vagyok most, új szerelemre vágyó; mégis, csupa személytelen jelenségek tesznek most boldoggá.
Ezért írok költői prózákat.
A mondathajó vitorlái felfogják a gondolatok rohanásának metsző szeleit.
Majd belecsobbanok az ismeretlen vizébe. Hullámzok... Maga leszek - a Szó!
Majd részekre bontom magam, s egy-egy szó leszek.
Milyen érzés lehet például: szomorú szónak lenni?
Szomorú? Mennyire van megpecsételve egy szó? Ha bőrébe égették sorsát?
Ha jelentésváltozáson, vagy kiegészítésen megy keresztül: ő győzött.
A változás és a szabadság ugyanis jegyespárok.
Most viszont visszatérek abba a birodalomba, hol kölcsönösen vagyunk egymáséi... A szavakkal.
Nem uraljuk egymást - hanem szeretjük.
Szomorú azért vagyok, mert még nem öltött testet az én Költői Prózám...
Vagy ha igen, még nem akadt utamba.
Addig írjuk egymást, billentyűk zongoráján új érzéseket komponálva...
Visszatérek az esthez. Jé, egy hullócsillag! -  s már kívánok is...
De körülbelül ez az est szó szerint fénypontja. 
Az ég valójában csak szimpla sötétkék, alig van egy két, jelentéktelen csillag az égen, itt, a városhoz közel, a fényszennyezés megöli a valódi sugarakat, mik a csillagokból súgták át létüket ideátra; a Kedves tán sosem jön el, és majd' kilóg a nyelvem a melegtől...
Hát ezért írok költői prózákat.