2016. augusztus 29., hétfő

Szeléné monológja

Violaszín, csillagpelyhes éjszakán
megpillantottam egy álmodó ifjút.
A vágyam, hogy nappal zendülő hangján
lobogjon lényem, egyszerre csak kifújt.
Kristályszelek csöndbe ható visszhangja
egy ismerős nevet hűlt szívembe font,
azóta égek, hol lágyan takarja
miriád szálló szikra Endümiónt.


Meglátva sugaram, körbetekintett,
majd ismét rám szegezte szép pilláit.
Pásztorbotja sziporkája keringett,
s ő szebb volt, mint bármely istent világ hitt.
Órák teltek, meneteltek, beszédek
tartalommal telített mosolyával,
világunk kitárt kamráján temérdek
kíváncsi kulcs dobogott boldog vággyal.

Kérdés nem volt sosem, nem is lehetett
a pont, mely zuhogó idők folyamán
ezer izzó felkiáltójellé lett
azon az ezer gyermeki éjszakán.
Ezer és egy gyermeki álmú éjből
ötven aranyfürtű csoda lett testté,
s mi csak szálltunk a napba zárt mélységből
az örök hold gyöngyének fénye felé.


Tudta, hogy telehold alakját öltöm
éj meghatározhatatlan részein,
tudtam: vele a tisztaságot szövöm,
s élénkebb volt, mint lángolni képes szín.
Tudtuk, szépségfakító valóságunk
csak az éjarc hamvas pírján létezhet,
de szegényes napon túl habzó árnyunk
fel nem foghatta a sivár képzelet.


Ám az éjszép ifjúság végül hamar
füstöknek karmai közé vetődik,
Nélküle létem csak zűrbe zárt zavar,
légi udvarom zord göröngyök őrlik.
Örök álmában leszünk ketten immár
hol volt, hol nem volt, mindig lesz egységgé.
Álmaiban égek, hol a hajnal már
többé nem súgja fülébe: Szeléné.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése